Kiemelték a Spanyolországot 1975-ös haláláig kormányzó Franco tábornok földi maradványait az „Elesettek völgyében” lévő mauzóleumából, s a diktátor koporsóját a madridi Mingorrubio temetőbe vitték át. A szocialista kormányzat által beígért exhumálás megosztja a spanyolokat, de többen vannak, akik helyeslik a döntést.
Spanyolország nem dicsőítheti tovább az országot közel négy évtizedig kormányzó fasiszta vezért – ezzel érvelt a Pedro Sánchez vezette szocialista kormány, amikor végre elhatározta, teljesíti választási ígéretét, és exhumálja a Madridtól több mint ötven kilométerre lévő emlékhelyen, az „Elesetettek Völgyében” eltemetett Francisco Franco földi maradványait. A nemzeti emlékhelyen az 1936-1939-es polgárháború több mint 30 ezer áldozata nyugszik, s szélsőjobboldaliak egyfajta szentélyként tekintettek a hívei által Caudillónak (Vezérnek) nevezett diktátor mauzóleumára.
Fő a biztonság
A hatóságok már idejekorán lezárták az Elesettek völgye jó részét, s miközben több mint kétszáz újságíró a közelben várakozott, a részben a Franco által börtönbe záratott politikai foglyokkal építtetett, hatalmas kereszt alatt álló mauzóleumhoz csak néhány embert engedtek közel: az igazságügyminiszter, néhány igazságügyi orvosszakértőt, illetve Franco 22 leszármazottját.
A család egyébként határozottan ellenezte az exhumálást, s részben ez az ellenállás volt az oka annak, hogy hónapokat késett a koporsó áthelyezése. „Nagyon mérges vagyok, mert a gyáva kormány propagandaként használja fel az exhumálást, s az a célja, hogy nyerjen néhány szavazatot a közelgő választások előtt” – nyilatkozta a tábornok unokája, Francisco Franco y Martinez-Bordiu.
Az utódoknak egyébként azt sem engedték meg, hogy nemzeti lobogóval takarják le a kiemelt koporsót, így az unokák azt a lobogót vitték magukkal a völgybe, amellyel Franco 1975-ös dísztemetése idején takarták le a koporsót. (Franco éveiben a maitól különbözött a spanyol zászló, így az 1975-ös változat ma hivatalosan nem számít nemzeti lobogónak.)
Az exhumálás nem volt egyszerű, előbb egy daruval fel kellett emelni a sírt fedő másfél tonnás betonlapot, majd a koporsót – hogy megakadályozzák a Franco-hívek demonstrációját – egy helikopterrel szállították át a madridi külvárosban, El Pardóban lévő Mingorrubio temetőbe. Franco maradványait özvegye, Carmen Polo mellé temették el.
Az újratemetésen Ramón Tejero katolikus pap vezette a gyászmisét, Tejero annak az Antonio Tejero tábornoknak a fia, aki 1981-ben sikertelen puccsot kísérelt meg a madridi parlamentben. Bár a rendőrség nem adott engedélyt demonstrációkra, az Elesettek völgyében és a külvárosi temetőnél is összegyűlt Franco több száz híve.
A család egyébként azt szerette volna, ha a madridi Almuneda katedrálisban – a Franco-család kriptájában – helyezik nyugalomra a holttestet, ám a kormány el akarta kerülni, hogy egy másik, központi helyen lévő gyülekezőhelyet hozzon létre a szélsőjobboldaliak számára.
Feldolgozatlan múlt
Az El Mundo című spanyol napilapban közzétett felmérés szerint a megkérdezettek 43 százaléka helyeselte Franco exhumálását, míg a válaszolók 32,5 százaléka ellenezte a döntést. A többiek nem tudtak, vagy nem akartak válaszolni, s a bizonytalanok magas aránya azzal is magyarázható, hogy az 1975 után demokráciává vált Spanyolországban a mai napig nem dolgozták fel megfelelően a francói korszak örökségét. Spanyolországban egyfajta hallgatólagos megállapodás alakult ki arról, hogy az ország polgárai nem foglalkoznak a múlttal, s egy 1977-ben elfogadott törvény meg is tiltotta, hogy bűntetőeljárásokat kezdeményezzenek a diktatúra évtizedeiben elkövetett cselekmények ügyében. Ugyancsak figyelemre méltó, hogy nagyon lassan haladt a több százezer polgári áldozat holttestének felkutatása és újratemetése, s mintegy százezer embert ma is eltűntként tartanak nyilván.
A múlt feldolgozatlanságához az is hozzájárult, hogy a 82 éves korában elhunyt Franco – aki a polgárháború éveiben a náci Németország és a fasiszta Olaszország támogatásával brutális háborút vívott a demokratikusan hatalomra került köztársaságpárti kormány ellen, a háborút követő években pedig durva diktatúrát épített ki – országlása utolsó éveiben enyhített a diktatúra szigorán, Spanyolországban pedig beindult a viszonylag gyors gazdasági fejlődés. Így sokan voltak, akik ideológiai megfontolásokból vagy az életszínvonal javulása miatt szimpatizáltak Francóval. Igaz ugyanakkor, hogy a tábornok halála után nyíltan francóista párt annak ellenére egyetlen választáson sem szerzett két-három százaléknál több voksot, hogy Madrid nem minősítette illegitimnek Franco országlását.
A francói erőszakos centralizálás egyik következménye az volt, hogy kiéleződtek a regionális különbségek, s minden korábbinál erősebbé vált a baszk és katalán nemzeti mozgalom. A jobboldali pártok Franco halála után sem támogatták a baszkoknak és a katalánoknak adott regionális autonómiát, s részben ez az oka annak, hogy Katalóniában évek óta egyre erőszakosabban követelik az északkelet-spanyolországi tartomány függetlenségét.
Egy év alatt jelentősen romlott Orbán Viktor kormányfői alkalmasságának megítélése, Magyar Péter viszont tömegeket tudott meggyőzni arról, hogy kompetens vezetője lehetne az országnak – derül ki a HVG számára készült Medián-felmérésből. A többség tavaly még Orbánt látta alkalmasabb kormányfőnek, idén viszont már Magyart.
Elmondása szerint megrögzött Bond-rajongó, aki számára a karakter szent terület.
A kocsik hasítanak, de a sztárok csak gügyögnek Brad Pitt Forma-1-es filmjében.
A párt fővárosi frakciója hajlandó részt venni a hétfői közgyűlésen, de kérnek is cserébe.
Bár tavaly február óta a lehetőség erre meglenne, egyelőre nem számít az ORFK a kínai rendőrökre.
