Sokat elárul a hetek óta tartó grúz–orosz vita kezelése arról, mit gondol Moszkva az 1991-ben szétesett Szovjetunió egykori tagállamairól. Miután grúz tüntetők – akik nem bocsátották meg, hogy a kaukázusi köztársasághoz tartozó Abházia és Dél-Oszétia hathatós orosz katonai segítséggel vívta ki függetlenségét 2008-ban – megostromolták a tbiliszi parlamentet, ahol az orosz törvényhozás egyik képviselője a parlamenti elnök székében ülve oroszul szólalt fel, Oroszország azonnal „nehéztüzérséggel” válaszolt.
Vlagyimir Putyin orosz elnök leállította a légi közlekedést a két ország között, majd utasította az utazási irodákat, ne értékesítsenek grúziai utakat, a fogyasztóvédelem pedig hirtelen „rájött”, hogy a Grúziából importált borok minősége nem felel meg az orosz szabványoknak. Dmitrij Peszkov, Putyin szóvivője bejelentette, a büntetőintézkedések mindaddig érvényben maradnak, amíg Grúzia nem hagy fel az „oroszgyűlölettel”. A szankciók annak ellenére megszülettek, hogy jelenleg is több ezer orosz turista tartózkodik Grúziában, s egyiküket sem érte inzultus.
Oroszellenes tüntetők Tbilisziben amerikai és grúz zászlókkal. Elég néhány szó
AFP / Vano Shlamov
„Leginkább azok az országok nyitottak az orosz befolyásra, amelyek politikai, gazdasági vagy biztonságpolitikai szempontból a legsérülékenyebbek. Például a világ államainak legszegényebb harmadába tartozó Tádzsikisztán és Kirgizisztán, vagy a kaukázusi, ugyancsak súlyos gazdasági helyzetben lévő Örményország, amely az Azerbajdzsánnal Karabah miatt folytatott területi vitában Moszkvától reméli a biztonsági garanciákat, nem alaptalanul” – mondta a HVG-nek Sz. Bíró Zoltán Oroszország-szakértő. Hozzátette, hogy amikor 2014-ben Oroszország elfoglalta az Ukrajnához tartozó Krímet, és katonai segítséget nyújtott a kelet-ukrajnai szakadároknak, nemcsak a Nyugat szemében romlott jelentősen a megítélése, hanem a volt szovjet tagállamokban is megrendült a Moszkva iránti bizalom. „Kazahsztán is olyan ország volt, amely korábban nagyobb fenyegetésnek érezte Kínát, mint a már jól ismert Oroszországot. Most a kazahok körében is érezhető a bizalmatlanság, már csak azért is, mert az orosz elitben több olyan éles eszű politikus is akad, aki rendre bejelentkezik az észak-kazahsztáni sztyeppékért” – magyarázta Sz. Bíró.
Fehéroroszország is nagymértékben függ Moszkvától – ez elsősorban annak köszönhető, hogy Minszk kedvezményes áron vásárolhatja meg, majd Nyugatra továbbértékesítheti az orosz olajat –, ám 2014 óta Alekszandr Lukasenko elnök is óvatosabban figyel kelet felé. A rendkívüli helyzetekről szóló törvényt például úgy változtatták meg, hogy ha az országban megjelennek az „udvarias zöld emberek” – azok a jelzések nélküli orosz katonák, akik elfoglalták a Krímet –, akkor az automatikusan magával hozza a szükségállapot kihirdetését. 2015-ben pedig Minszk nemet mondott arra, hogy Oroszország légitámaszpontot nyisson az országban.
Fehéroroszország szerepe ugyanakkor most ismét növekszik. Egyre több jel utal arra, hogy a Kremlben úgy akarják meghosszabbítani Vlagyimir Putyin orosz államfő uralmát – a jelenlegi alkotmány értelmében már nem indulhat a 2024-es választáson –, hogy egy állammá egyesül Fehéroroszország és Oroszország, és a szövetségi alakulat feje Putyin lenne. Ez viszont a fehérorosz államiság felszámolásával járna, ami ellen azért Lukasenkónak is lehet még pár szava. A minszki vezető helyzetét nehezíti, hogy bár az EU párbeszédet kezdett vele, a Lengyelország és Ukrajna szomszédságában lévő államra továbbra is úgy tekintenek, mint Európa utolsó diktatúrájára.
Ukrán katona a donyecki fronton. Nincs kijárat az alagútból
AFP / Anatoli Stepanov
„Moldova is elmenőben van” – mondta a HVG-nek Rácz András, a Political Capital Oroszország-szakértője, aki szerint fontos az a tény, hogy az Ukrajna és Románia közé ékelt országban már nem a Moszkva zsebében lévő, Igor Dodon államfőhöz köthető szocialisták kormányoznak egyedül, hanem koalíció jött létre a szocialisták és az EU-párti ellenzék között. „Az is fontos, hogy Moldova exportjának már csak a tizede irányul Oroszországba, azaz a gazdasági függés is csökken” – magyarázta.
Dmitrij Trenyin, a moszkvai Carnegie Központ vezetője szerint 2014 miatt Oroszország nemcsak a Kreml nagyhatalmi törekvései számára stratégiai fontosságú Ukrajnát vesztette el örökre, hanem lerombolta a posztszovjet külpolitika két alappillérét is. Azt, hogy Oroszország hosszabb távon az általa kialakított feltételekkel integrálódjon a nyugati struktúrákba, miközben az orosz vezetéssel újra egy ernyő alá kerül az egykori Szovjetunió tagállamainak a többsége.
Rácz András szerint Moszkvában nem kalkulálták be a Krím elfoglalásának várható következményeit. „A katonai megfontolásokat vették csak figyelembe, minden másra úgy tekintettek, hogy az mellékes veszteség. Oroszország attól tartott, hogy 2014-ben az új kijevi vezetés újratárgyalja a fekete-tengeri flotta szevasztopoli bázisáról kötött 2010-es szerződést. Moszkva mindenáron meg akarta tartani a támaszpontot” – mondta Rácz András.
A Szovjetunió romjain 1991 decemberében létrejött Független Államok Közössége (FÁK) sem működik túl eredményesen. A balti volt szovjet tagállamok – Észtország, Lettország és Litvánia – be sem léptek a szervezetbe, míg Türkmenisztán 2005-ben megfigyelőire változtatta státusát, Grúzia 2009-ben hivatalosan is kilépett a szervezetből, Ukrajna pedig 2014-ben jelentette be, hogy már nem tekinti magát FÁK-tagnak.
A katonai együttműködést szolgálni hivatott Kollektív Biztonsági Szervezet (ODKB) sem muzsikál túl jól. Róla kiderült ugyanis, leginkább azt a célt szolgálja, hogy Oroszország, csakúgy, mint a szovjet időkben, a határain túlra telepítse védelme egy részét, s ütközőzónaként használja a szomszédos – Moszkvában „közelkülföldnek” nevezett – államokat. Jelenleg egyebek mellett a Grúziától elvett, magát függetlennek tartó Abháziában és Dél-Oszétiában, valamint Örményországban, Tádzsikisztánban, Örményországban és Kirgizisztánban, illetve a Moldovához tartozó Dnyeszter Menti Köztársaságban működik orosz támaszpont, s a FÁK elméletileg részben közös hadereje egyszer sem avatkozott bele a helyi, például örményországi vagy kirgizisztáni válságok megoldásába.
Az Eurázsiai Gazdasági Unióval kapcsolatos orosz számítások sem jöttek be. A 2014-ben alapított szervezetbe eddig csak öt állam – Oroszország, Kazahsztán, Kirgizisztán, Örményország és Fehéroroszország – lépett be, s nem sikerült megnyerni a jelentős természeti kincsekkel rendelkező, és ezért magukat függetleníteni tudó államokat, Üzbegisztánt, Azerbajdzsánt és Türkmenisztánt. „Az Eurázsiai Gazdasági Unió, amelynek keretében a jelek alapján a gazdasági mellett politikai integrációt is meg akart valósítani Moszkva, az utolsó, kicsit kétségbeesett kísérlet volt arra, hogy orosz vezetéssel egyesítsék a posztszovjet területet, és lendületet adjanak a válságban lévő orosz gazdaság újraindításához. Úgy tűnik, egyik célt sem sikerült elérni” – vélekedett Sz. Bíró Zoltán. Még akkor sem, ha Putyin több alkalommal is azt mondta, sajnálatosnak tartja a Szovjetunió felbomlását.
Sz. Bíró Zoltán szerint a kudarc egyik fő oka az, hogy Oroszország folyamatosan azt ismételgeti, a posztszovjet államokban bekövetkezett különféle forradalmakat a Nyugat, illetve a külföldiek által támogatott civil szervezetek robbantották ki. „Moszkva nem hajlandó, legalábbis a nyilvánosság előtt, tudomásul venni, hogy a válságok kirobbanásának belső okai is vannak: a korrupció, illetve a posztszovjet utódállamokat jellemző nepotizmus” – magyarázta. Rácz András szerint az is csökkenti az unió esélyeit, hogy a térségben sok az autoriter rezsim, amelyek jellemzően nem hajlandók arra, hogy egy közös államalakulat javára lemondjanak szuverenitásuk egy részéről. „Az is fontos, hogy az egész unió teljes mértékben Oroszország-központú, és nem az a mindenki kereskedik mindenkivel jellegű rendszer, mint a mintaként szolgáló EU-ban” – tette hozzá.
| Konfliktusgócok |
Az egykori Szovjetunió területén sorra keletkeznek vagy folytatódnak a helyi konfliktusok. Az Azerbajdzsán és Örményország viszonyát mérgező karabahi krízis mellett Moldovában ott van a Dnyeszter menti, illetve Grúziában az abháziai és a dél-oszétiai is. 2014-ben pedig két újabb válság keletkezett, a krími és a kelet-ukrajnai. „Az évek óta létező, kihűlt vagy kihűlőben lévő konfliktusok Oroszország számára a befolyás megőrzéséről szólnak. Az orosz hadsereg nélkül ugyanis egyetlen ilyen konfliktus sem létezne, valamennyi válságövezetben ott vannak az orosz katonák. Karabah az egyetlen, ahol nem állomásoznak oroszok, viszont jelen vannak Örményországban, és az orosz titkosszolgálat, az FSZB kötelékében lévő fegyveresek őrzik a kaukázusi ország határait” – mondta Rácz András, a Political Capital elemzője. Karabah: Az Azerbajdzsán területén lévő, örmény többségű autonóm körzetért 1988–1994 között dúlt háború. Karabah, valamint a térséget Örményországgal összekötő folyosó örmény ellenőrzés alá került, azóta Azerbajdzsán folyamatosan azzal fenyegetőzik, hogy visszafoglalja a térséget. Oroszország részben azzal tartja kézben az érdekelt feleket, hogy mindkettejüknek szállít fegyvert.Dnyeszter Menti Köztársaság: A jelentős részben oroszok és ukránok lakta terület 1990-ben jelentette be az elszakadását Moldovától, amit végül az 1992-es háborúban sikerült kivívni. A térségben állomásozó szovjet, majd orosz csapatok egyértelműen a szakadárokat támogatták. Az orosz erőket a mai napig nem vonták vissza, és a „szovjet skanzennek” tűnő köztársaság a Moszkvából érkező támogatásoknak köszönhetően őrzi még függetlenségét. Abházia és Dél-Oszétia: A Szovjetunió 1991-es széthullása előtt már heves összetűzések törtek ki az elszakadni kívánó, Grúziához tartozó térségekben. Az elhúzódó, fel-fellángoló heves harcok a szakadárok győzelmét hozták, az 1990-es években az ottani grúz lakosság többsége elmenekült. Mihail Szaakasvili grúz elnök 2008-ban megpróbálta visszafoglalni Abháziát és Dél-Oszétiát, ám az orosz hadsereg – arra hivatkozva, hogy megvédje azokat az orosz állampolgárokat, akik a korábbi években kaptak tömegesen orosz útlevelet – beavatkozott a harcokba, és tönkreverte a grúzokat. Moszkva elismerte a két szakadár köztársaság önállóságát, s jelenleg is nagyszámú orosz katona állomásozik a térségben.A Krím és Kelet-Ukrajna: Oroszország arra hivatkozva foglalta el a Krímet, hogy a 2014-ben hatalomra került ukrán kormány nem szavatolja az orosz kisebbség jogait. A valós indok inkább az volt, hogy Moszkva mindig is hibának tartotta, hogy az 1950-es években Nyikita Hruscsov szovjet pártvezető Ukrajnának adományozta a félszigetet. A Krím annektálása után Oroszország jelentős segítséget nyújtott a kelet-ukrajnai két szakadár államnak, a Donyecki és a Luhanszki Népköztársaságnak, ám a beavatkozást a mai napig nem ismeri el. Moszkva annak ellenére foglalta el az Ukrajnához tartozó Krímet, hogy az 1994-es budapesti memorandumban – cserébe azért, hogy Kijev lemondott az atomhatalmi státusáról – garantálta a volt szovjet tagköztársaság szuverenitását és területi sérthetetlenségét. |
