A hagyományosan első, kisebb, és semmiképpen nem reprezentatív szövetségi államok aránytalanul nagy médiafigyelemmel kísért versengése után beindult az igazi verseny, és az USA jelentős részén szavazhattak arról, kit szeretnének novemberben a Fehér Házba küldeni. A republikánusoknál ez az idén puszta formalitás, hiszen Donald Trump újrázni szeretne, s ehhez szabad utat kapott. Bill Weld volt massachusettsi kormányzó legfeljebb hiúságból vagy makacsságból próbálkozik, igaz, annyit elért, hogy 1992 óta elsőként szerzett a republikánusok között delegátust hivatalban lévő, s újra induló elnökkel szemben. Sokat persze nem, csak egyet.

A demokratáknál viszont vízválasztónak bizonyult a szuperkedd, cáfolva azokat a félelmeket, hogy csak a bizonytalanságot növeli majd, mert túlzottan megoszlanak az elnyert delegátusok a jelöltségre pályázók között. Ehhez persze az is kellett, hogy jó ütemérzékkel és kellő önkritikával, illetve önfeláldozással ketten is visszalépjenek – amin persze dühöngtek azok, akik a több államban is rendelkezésre álló előzetes postai szavazáson őket választották.

Az elnökséghez poétikusan ifjú Pete Buttigieg, az indianai South Bend volt polgármestere és Amy Klobuchar minnesotai szenátor a kezdő előválasztásokon, illetve pártgyűléseken nem szerepelt rosszul, de jól sem. Ezért úgy döntöttek, hogy mivel a párt mérsékelt szárnyának képviseletét nem tudják megszerezni, annak esélyét meghagyják Joe Biden volt alelnöknek, és a magát először a szuperkedden megmérető Michael Bloomberg médiamágnásnak.

Biden fényesen igazolta a várakozásokat. A szuperkedden – amikor a júliusi wisconsini jelölő kongresszus delegáltjainak harmadát osztották szét – a déli és a középnyugati államokat magabiztosan nyerte, és az összesítésben átvette a vezetést. Használt neki az a hátszél, amit az jelent számára, hogy Barack Obama alelnöke volt, így besöpörhette azon afroamerikaiak szavazatait, akik négy éve nem voltak túl lelkesek Hillary Clinton iránt. A gyorselemzésekből kiderült az is, hogy a demokraták mérsékelt szárnya vette a jelzéseket, és Biden mellé állt.

A nap fődíját viszont Bernie Sanders vermonti szenátor vitte el, aki nyert a legnépesebb, és így legtöbb delegátussal rendelkező Kaliforniában. Míg Biden kiváló szereplésében vannak meglepetéselemek – olyan államot is megnyert kedden, ahol meg sem fordult, s diadalmaskodott Texasban –, Sanders a papírformát hozta. Kalifornia ugyanis a progresszív demokraták legfontosabb bázisa, és a szövetségi állam lakossága az átlagosnál fiatalabb.

Márpedig a demokrata mezőny korelnöke, a 78 éves Sanders abban a radikális politikai, gazdasági és társadalmi változást akaró ifjabb generációban népszerű, amelynek emblematikus személyisége a képviselőházban Alexandria Ocasio-Cortez. A vermonti szenátor ugyanakkor Bidennél jóval kevésbé tudja meggyőzni a saját korosztályát, és nincs túl nagy támogatottsága az afroamerikaiak körében, a mérsékelteket pedig taszítja.

A szuperkedd vesztese Elizabeth Warren szenátor, aki még a saját államát, Massachusettset sem tudta megnyerni – az Bidennek sikerült –, ott is csupán a harmadik helyen végzett. A szavazók neki is üzentek: a progresszív szárny képviseletét Sandersnek szánják. Warren a korábbi előválasztásokon is csalódást keltően szerepelt, és a szuperkedd után logikus lenne a visszalépése. Ahogy annak sincs sok értelme, hogy a sereghajtó Tulsi Gabbard, hawaii képviselő versenyben maradjon. Ő csak most szerezte meg az első delegátusát a Washington fennhatósága alá tartozó csendes-óceáni Amerikai Szamoán – ahol született.

Amerikai Szamoa volt az egyetlen hely, ahol nyerni tudott Michael Bloomberg. A sokáig hezitáló, indulását csak tavaly novemberben – hosszú hónapokkal minden riválisa után – bejelentő médiamágnás taktikája az volt, hogy az első előválasztásokat kihagyja, és a szuperkedden száll be a versenybe. Addig pedig hirdetésekkel árasztja el azokat az államokat, amelyek aznap szavaznak. A helyenként komikussá vált reklámözön azonban nem használt, és nem segített a két tévévitán – ahová a demokraták az eredeti szabályokat módosítva engedték be a milliárdost – nyújtott gyenge teljesítménye sem. Bár üzleti racionalitást akart vinni a politikába – ahogy tette ezt háromszoros New York-i polgármesterként –, és ennek révén megnyerni a mérsékelteket, ők nyilvánvalóan Biden mellett tették le a garast. Bloomberg így légüres térbe került, és a kampányára eddig elköltött félmilliárd dollár – ami eszelős összegnek számít a politikai színtéren – hiába a teljes vagyonának csupán egy százaléka, kidobott pénznek bizonyult.

Bloomberg a kezdetekkor azt ígérte, Trump leváltása érdekében akkor is bőkezűen támogatja a demokrata elnökjelöltet, ha az nem ő lesz – közben kiderült, a gazdagok ellenségének számító Sandersre ez a felajánlás nem vonatkozik, és ő sem kér belőle –, ami Bidennek jöhet jól. A volt alelnök amúgy is lendületbe jött, és a szuperkeddi diadalát látva mellé állhatnak mindazok, akik úgy vélik, a magát demokratikus szocialistának valló, és ehhez illő programmal előálló vermonti szenátort novemberben Trump legyőzi. Sanders pedig a progresszív szárnyra számíthat – valamint azokra, akik bosszút akarnak állni a demokrata párteliten azért, mert az 2016-ban tisztességtelen eszközökkel segítette az imádott Bernie-jük ellenében Hillary Clintont.

Nemcsak a demokraták számára egyszerűbb, hogy az elnökjelölti küzdelem párbajra szűkült. Trump és a republikánusok is könnyebben zúdíthatnak össztüzet két ellenfélre, ha már a többiekre nem kell figyelni. Az elnök így legfeljebb szokásosan hiúsági kérdést csinálhat abból, hogy Pocahontasnak gúnyolja Warrent, és Mini-Mike-nak Bloomberget. A nehéztüzérség mostantól Bident és Sanderset veszi célba. Sanders arra számíthat, hogy zavaros fejű és nézetű, Amerikára veszélyt jelentő kóklernek állítják be. Biden pedig arra, hogy újra előveszik a fia, Hunter Biden valóban zűrös ukrajnai ügyeit, s a republikánusok kifigurázzák majd minden rossz megfogalmazását és értelmetlen politikai nagyotmondását – aminek a többszörösét nézik el és mentegetik saját elnökük esetében. Valódi programokról és elképzelésekről továbbra is csak a szlogenek szintjén esik szó, hiszen Trump már a 2015-ös beszállásakor valóságshow-vá tette az amerikai politikát.