Hiába találta ki Vlagyimir Putyin, hogy az alkotmánymódosítás tervének bedobásával miként maradhat viszonylag kis feltűnéssel a jelenlegi törvények által lehetővé tett 2024 helyett 2036-ig államfőként hatalomban, az olajár összeomlása, majd a koronavírus-járvány miatt kitört válság a jelek szerint mindent felülír Oroszországban.  A parlament két háza, valamint az alkotmánybíróság ugyan elfogadta az alaptörvény módosításait, ám az Oroszországban egyre súlyosabbá váló Covid-19 járvány miatt el kellett halasztani az április 22-ére kiírt alkotmányügyi népszavazást.

Romló adatok

Ez pedig a jelek szerint alaposan megkavarta a dolgokat. Az államfő népszerűsége februárban ugyanis még 69 százalékon állt. Ez azért jelentősen elmaradt a 2014-es 88 százalékos csúcs mögött, ám jóval magasabb volt, mint a Levada Központ nevű moszkvai független közvélemény-kutató által április végén mért 59 százalék, ami, legalábbis Putyin számára, történelmi mélypontnak számít.

Az pedig még inkább figyelmeztető, hogy márciusra – azaz még a koronavírus oroszországi tömeges megjelenése előtt - 67-ről 46 százalékra esett azok aránya, akik 2024 után is szívesen látnák Putyint az államfői székben. Most, hogy a fertőzöttek száma kétszázezerhez közelít, s már több mint másfélezren haltak meg a járványban, Putyin pedig jóval kevésbé aktív, mint a korábbi válságok napjaiban, a támogatottsági szint valószínűleg még alacsonyabban áll.

Nem csak a függetlenek mértek támogatottságzuhanást, a VCIOM nevű állami cég is arról számolt be, hogy 28 százalékra esett azok aránya, akik egy nyitott kérdésre válaszolva – azaz úgy, hogy nem voltak előre felsorolva a választható politikusok – Putyint is megemlítették volna azok között, akikben megbíznak. A listás választás során, amikor már szerepelt az államfő neve is, ötven százaléknál több válaszadónak jutott az eszébe, hogy bízik a Kreml urában, ám ez az arány is a korábbinál jóval alacsonyabb támogatottsági szintet jelez.

Egység eltűnőben

A helyzetet súlyosbítja, hogy egyre több a repedés a korábban egységesen fellépő orosz politikai eliten belül. 2016 után – amikor már érezhetővé váltak az Ukrajnához tartozó Krím elfoglalása miatt Oroszország ellen bevezetett amerikai és EU- szankciók kedvezőtlen hatásai – a Putyin-rezsimet korábban kiszolgált, ám a büntetőintézkedések miatt sokat vesztő orosz oligarchák egy része próbálta magát leválasztani Putyinról. Most pedig újabb törés alakult ki a reformerek és a konzervatívok között, és ez az elemzők szerint jelentősen csökkenti a kormányzás hatékonyságát. „A kettős válság a húszéves putyini korszak eddigi legsúlyosabb kihívását jelenti, s nagyon valószínű, hogy a rezsim népszerűsége tovább csökken. A problémákat az orosz vezetés jól megtervezett, hosszútávú programjával lehetne eredményesen megoldani, ám a koronavírus-járvány rávilágított a Putyin-rendszer egyik régóta létező jellemzőjére: az államfő egyre inkább kivonul a kormányzás mindennapjaiból, s a feladatokat másnak adja át. Az elnök csapata azonban egyáltalán nem egységes” – írta elemzésében Tatjana Sztanovaja, a moszkvai Carnegie Központ kutatója.

Míg általában az emberek úgy tudják, hogy az orosz elit két fő csoportra – a fegyveres erők képviselőiből álló szilovikokra és a liberálisokra – oszlik, Sztanovaja szerint a helyzet sokkal bonyolultabb: míg a szilovikok is több, egymással harcban álló frakcióra oszthatóak, kialakult egy olyan megosztottság is, amelyben a védelmezők és a reformerek állnak egymással szemben. „A védelmezők köre mára jóval szélesebbé vált, mint korábban a szilovikoké volt, ebben a fegyveres testületek konzervatívjai mellett ott vannak a változásokat elutasító befolyásos ideológusok is.

Ötösfogat

Sztanovaja úgy véli, az orosz politikai elitben jelenleg öt csoport különíthető el, s mivel nem igaz az a feltételezés, hogy Putyin egy személyben hoz meg minden fontos döntést, a frakciók közötti erőviszony alakulása hatással lesz Moszkva hosszabb távú politikájára. Az első csoport a „Fegyverhordozóké”. Ők – például Anton Vajno, az elnöki adminisztráció vezetője – azok, akik mindennapi kapcsolatban vannak az elnökkel. Korábban Putyin közeli barátai vitték ezeket az ügyeket, most viszont Vajno és társai olyan technokraták, akik alapvetően arról gondoskodnak, hogy az ügyek zavartalanul intéződjenek, s ellássák az államfőt a szükséges információkkal. Vajno és társai voltak például azok, akik időben felmérték, mekkora kárt okozhat a rezsimnek egy független újságíró – Ivan Golunov – szemmel láthatóak koncepciós megfontolások alapján elrendelt tavalyi őrizetbe vétele.

A technokraták gyorsan közbeavatkoztak, s a belügyminisztérium az elnöki adminisztráció nyomására engedte el az újságírót. Sztanovaja szerint a technokraták egyben igyekeznek távoltartani a problémákat Putyintól, és inkább a sikerekről, mintsem a problémákról szeretnek beszélni.

A következő csoportot „Putyin barátai és üzletfelei” alkotják. A frakción belül három alcsoport létezik: az állami oligarchák, az államirányítók, valamint a magánüzletemberek. Az állami oligarchák csoportjába azok kerültek be, akik segítettek Putyinnak legyőzni az előd, Borisz Jelcin idejéből örökölt oligarchákat, s akik végül maguk is oligarchákká váltak, ám szoros szövetségben maradtak az orosz állammal. Ebbe a csoportba tartozik többek között Igor Szecsin, a Rosznyefty, Szergej Csemezov, a Rosztyeh, Alekszej Miller a Gazprom, valamint Nyikolaj Tokarjev, a Transznyefty vezére.

Bár ezek az emberek közvetlen kapcsolatban állnak az állammal, nem feltétlenül konzervatívok, s úgy vélik, a Nyugat felé való nyitással lehet megszabadulni az életüket megnehezítő szankcióktól. Sztanovaja szerint e csoport befolyása csökkenőben van, részben azért is, mert állítólag Szecsin volt az, aki azt javasolta, Oroszország ne egyezzen bele az olajkitermelés Szaúd-Arábia által javasolt csökkentésébe, s ezzel olyan árháborút robbantott ki, amely hatalmas veszteséget okoz az orosz államnak.

Leírtak vagy visszatérők

Az államirányítók között van Dmitrij Medvegyev volt kormányfő, Alekszej Kudrin expénzügyminiszter, illetve Dmitrij Kozak egykori védelmi miniszter, s bár ezen politikusok közül senki sem maradt a kormányban a januári átalakítás után, s befolyásuk csökkenőben van, nem lehet őket leírni.

Putyin ugyanis értékeli a lojalitást, s bár Kudrin számít a liberálisok meghatározó személyiségének, ezért pedig sok bírálat érte őt, Sztanovaja szerint nem lehet kizárni, hogy a hű társak a jövőben újra komoly pozícióhoz juthatnak.

A magánüzletemberek csoportjához azok tartoznak – például a Rotenberg testvérek, vagy Gennagyij Timcsenko, illetve Jevgenyij Prigozsin – akik annak köszönhetően tettek szert mesés vagyonra, hogy közel voltak Putyinhoz. Ezek az emberek – bár rajta vannak a szankciós listákon – nem igazán érdekeltek a Nyugattal való kiegyezésben: ők inkább az állami megrendelésekre hajtanak – sikerrel – s a jelenlegi helyzetet arra igyekeznek felhasználni, hogy még közelebb kerüljenek a Kremlhez.

A harmadik nagy csoport a „Politikai technokratáké”, ez a csoport Szergej Kirijenko, az elnöki adminisztráció helyettes vezetője nevével fémjelezhető. Ezt a csoportot az jellemzi – Kirijenko például a Roszatom orosz atomipari vállalat élén volt eredményes –, hogy tagjai elnyerték Putyin elismerését, s viszonylagos cselekvési autonómiát teremtettek a maguk számára. Ennek ára az volt, hogy egyáltalán nincsenek politikai ambícióik: Vjacseszlav Vologyin például akkor esett ki ebből a  csoportból, amikor hirtelen túl kreatív politikai ötletekkel állt elő. A jelenlegi kormányból sokan tartoznak ebbe a csoportba: például Szergej Lavrov külügyminiszter, Anton Sziluanov pénzügyminiszter, vagy Szergej Sojgu védelmi miniszter is ebbe a frakcióba sorolható, s a társaság legerőseb embere Mihail Misusztyin kormányfő, aki most éppen a koronavírus-betegséggel harcol.

A negyedik csoportot a „Végrehajtók” alkotják, ők azok, a miniszterek és államtitkárok, akik úgy teszik a dolgukat, hogy politikai súlyuk minimálisnak tekinthető. Alekszandr Novak energiaügyi miniszter például sokkal gyengébb figura, mint Szecsin, vagy Miller, s a számítástechnika fejlesztéséért felelős miniszter Makszut Sadajev befolyása is eltörpül az  IT-üzletág, illetve a területen fontos szerepet játszó szilovikok erős emberei mögött.

Agresszív védelmezők

Az utolsó csoport a „Védelmezőké”, s ez a frakció az utóbbi években egyre erősebbé válik. A cél az, hogy megvédjék az orosz államot a belső és külső ellenségektől, s miközben nem riadnak vissza az erőszak alkalmazásától sem, támogatnák a magán- és politikai élet fölötti szigorúbb ellenőrzés bevezetését. Ez a csoport egyértelműen ellenzi a Nyugattal való megbékélést és továbbra is Oroszország „saját útját” akarja járni. „Nagyon fontos, hogy nem minden szilovik védelmező, és nem minden védelmező szilovik” – írta Sztanovaja, hozzátéve, hogy a legtöbben azért mégiscsak a fegyveres erők vezetői közül kerültek ebbe a csoportba. A legismertebbek ebből a társaságból: Alekszandr Basztrikin, a Vizsgáló Bizottság vezetője, Szergej Nariskin, a hírszerzés főnöke, valamint Nyikolaj  Patrusev, a Biztonsági Tanács titkára. Állítólag Patrusev és a Szövetségi Biztonsági Szolgálat, az FSZB vezetője, Alekszandr Bortnyikov volt az, aki tavaly – azt állítva, hogy külföldi segítséggel rendbontást terveznek Moszkvában – rávette Putyint arra, hogy erőszakkal számolja fel az ellenzéki tüntetéseket.

A Védelmezők szoros szövetségben vannak az ortodox egyház ideológusaival, s a csoport erejét növeli, hogy Putyin úgy véli, ez a frakció az összes közül a leginkább önfeláldozó. A Védelmezők – legalábbis Sztanovaja szerint – ugyanakkor már többször felbosszantották az államfőt, nem egyszer tettek olyan lépést Putyin megkérdezése nélkül, ami végül sokat ártott az orosz állam megítélésének. Ez a frakció arra igyekszik felhasználni a koronavírus-járványt, hogy tovább szűkítse a szólásszabadságot. Sztanovaja szerint míg korábban a pragmatizmus jellemezte Putyin hatalmi stílusát, most egyre inkább küszködik a megosztottsággal, s nem kizárt, hogy az ellentétek még mélyebbé válnak, s akár puccskísérlet is lehet a válság vége.