Vadászat. Mi, Moszkvában tanuló magyar egyetemisták az 1980-as évek második felében így (is) neveztük a mindennapi élelmiszervásárlást, ha éppen nem az áldott emlékű „Magyar boltban” – a szovjet fővárosban dolgozó magyar diplomaták és kereskedelmi kiküldöttek számára fenntartott zárt üzletben – töltöttük fel készleteinket. Az egyik boltban sajtot, a másikban kenyeret és tejet, a harmadikban pedig jófajta paradicsomos halat lehetett venni, a WC-papír érkezéséről úgy szereztünk tudomást, hogy az utcán szembejövők nyakában tíz-húsz tekercsből álló, spárgára felfűzött „guriga nyakláncok” lógtak.

A balett- és komolyzenekedvelők a Bolsojba jártak – ott a szünetben kiváló kaviáros szendvicseket lehetett venni, s ott voltak még az éttermek is, ahová viszont általában nem kis baksis lefizetése után lehetett bejutni. Sokszor annak ellenére sem engedték be a reményteli vendégeket az éttermekbe, hogy a fél terem kongott az ürességtől, ennek az volt az oka, hogy a zárás után megmaradt húst – közegészségügyi megfontolások miatt – nem lehetett eltenni másnapra, így az alkalmazottak vihették haza a megmaradt alapanyagokat.

AFP / SERGEY SOLOVYOV

Súlyosbodó áruhiány

Az 1922-ben alapított Szovjetunió polgárai az évtizedek során hozzászoktak a krónikus áruhiányhoz – a ma valóban luxusáruházként működő vörös téri GUM-ban például az emberek néha a boltok előtt cserélgették egymás között megfelelő méretűre a gyorsan megvett ruhákat és cipőket – ám az 1980-as évek második fele a korábbiaknál is súlyosabb hiányt hozott, amire még rájött az 1985-ben bevezetett „szuhoj zakon (száraz törvény) melynek következtében az alkoholos italok is hiánycikké váltak.

A súlyos áruhiány és azon belül is a vodka, majd a szesztartalmú egyéb folyadékok, például a kölnik fájó eltűnése a szovjet emberek szemében leginkább egy embernek, Mihail Gorbacsovnak volt köszönhető, aki 1985-ben előbb a Szovjetunió Kommunista Pártjának (SZKP) főtitkári címét szerezte meg, majd kinevezték őt a Szovjetunió elnökévé is. Gorbacsov ugyanis megpróbálta megreformálni a korábbi években a világtól egyre inkább elmaradt birodalmat, s a peresztrojka (átalakítás) és a glasznoszt (nyitottság) jelszavát meghirdetve megkezdte a demokratizálás folyamatát. A gazdaságra azonban nem, vagy nem eléggé figyelt, s a felemás reformok – amelyek egyebek mellett lehetővé tették a nem állami tulajdonban lévő cégek létrehozását, s korlátozták a központi irányító szervek jogköreit – leginkább káoszhoz vezettek. Elkezdték a külkereskedelem liberalizálását is, ám a rubel nem vált konvertibilissé, és miközben a vállalatok maguk szabhatták meg a megtermelt áruk mennyiségét, megmaradt a fogyasztói árak központi ellenőrzése is.

Mihail Gorbacsov

AFP / YURIY SOMOV

Kiskirályok felemelkedése

A demokratizálási törekvések is rosszul sültek el, a szovjet tagköztársaságok vezetői egyre nagyobb hatalmat szereztek és egy idő után rájöttek arra, hogy sokkal jobb egy kis független állam teljes jogkörrel rendelkező első emberének lenni, mint egy moszkvai irányítás alatt álló provinciának. A Szovjetunió lebontását eleinte a legkevésbé az átlagemberek akarták, ez alól kivételt jelent a három balti köztársaság, Lettország, Litvánia és Észtország, ahol már az 1980-as évek közepén megjelentek a függetlenségi mozgalmak. A baltiak voltak az elsők, akik bejelentették függetlenségüket: 1990 májusában néhány nap különbséggel mindhárom ország kikiáltotta államiságát.

A széthullásban fontos szerepe volt az 1986-os csernobili atomkatasztrófának is. Gorbacsov eleinte el akarta tagadni a baleset súlyosságát – ezzel gyakorlatilag arcul ütötte a maga által hirdetett glasznosztyot – s az Ukrajnát és Fehéroroszországot sújtó katasztrófa után létrejött civilszervezetek, amelyek eleinte a halottak családtagjait, illetve a sérülteket próbálták segíteni, alapul szolgáltak az ukrán függetlenséget szorgalmazó csoportok megalakulásához is.

AFP / Vitaliy Ankov

A hatalomra törő tagköztársasági „kiskirályok” voltak leginkább felelősek azért, hogy elszabadult a nacionalizmus, ezzel tudták leginkább maguk mellé állítani a növekvő bizonytalanságtól tartó polgárokat. Nem véletlen, hogy több tagköztársaságban is etnikai összetűzések törtek ki, a legsúlyosabb ezek közül az örmények és azeriak közötti szembenállás volt, amely 1988 februárjában a szumgaiti véres pogromba torkollott, amelynek során több mint kétszáz örményt öltek meg az azeriek.

Jelcin színre lép

Közben a legnagyobb köztársaságban, Oroszországban is nőtt a feszültség, a szverdlovszki (jekatyerinburgi) Borisz Jelcin személyében Gorbacsov napról napra erősödő populista ellenféllel találta szembe magát. 1990 májusában Jelcint választották meg az Oroszországi Legfelső Tanács elnökévé, júniusban a testület bejelentette Oroszország szuverenitását, majd Jelcin júliusban kilépett az SZKP-ból is. A szovjet rezsim egyik fontos támasza a titkosrendőrség, a KGB is megrendült, Vlagyimir Krjucskov, a szervezet vezetője 1991. június 17-én közölte a szovjet vezetőkkel, az államszövetség két-három hónapon belül széteshet. „A légy zümmögését is hallani lehetett volna, akkora volt a csend”- emlékezett vissza Krjucskov.

Gorbacsov – hogy mentse a menthetőt – azt javasolta, a Szovjetuniót alakítsák át független államok szövetségévé, ám az államnak legyen egy közös elnöke. Oroszország 1991. augusztus 20-án írta volna alá a megállapodást, ám augusztus 19-én a keményvonalas kommunisták puccsot kíséreltek meg: elfogták Gorbacsovot és bejelentették a hatalomátvételt. Jelcin ezúttal Gorbacsov segítségére sietett, ám ebben nem volt sok köszönet: a puccskísérlet leverése után a szovjet elnök végleg elvesztette a befolyását, megszűnt az SZKP, Jelcin gyakorlatilag teljesen elszigetelte Gorbacsovot, s miután december elsején Ukrajnában a népszavazás résztvevőinek 91 százaléka megerősítette az augusztusban bejelentett önállóságot, december 8-án a fehéroroszországi Belavezsszkajában Oroszország, Ukrajna és Fehéroroszország vezetői aláírták a Szovjetunió megszűnéséről és az örökébe lépő Független Államok Közösségének létrehozásáról szóló megállapodást. Gorbacsov puccsnak nevezte a megegyezést, ám már senki sem törődött az ország nélkül maradt szovjet elnökkel. Az államszövetség 1991. december 25-én moszkvai idő szerint 19:32-kor szűnt meg létezni, ekkor vonták le a Kreml kupolájáról a sarló-kalapácsos vörös zászlót.

Borisz Jelcin és Mihail Gorbacsov

AFP / GUNEEV SERGEY

Összeomlott olajár

Bár Gorbacsov sokat hibázott, az is megnehezítette a dolgát, hogy az 1980-as évek elejére összeomlott a Szovjetunió legfőbb exportcikkének számító – és keményvalutát termelő – kőolaj ára. Emiatt jelentősen estek a bevételek és a pénzhiány egyik eredménye az volt, hogy kevesebbet költöttek az új mezők művelésbe vonására. Ennek következtében az 1988-as napi 5,6 millió hordóról 1991-re 2,6 millióra zuhant az export mennyisége.

Közben pedig Moszkva képtelen volt tartani a lépést az USA-val, ahol Ronald Reagan elnök meghirdette a „Csillagháború” programját, amely attól függetlenül, hogy reális, vagy megvalósíthatatlan célokat tartalmazott, arra jó volt, hogy tovább apassza a szovjet költségvetés tartalékait.