a szerző gyűjteményéből

God created Arrakis to train the faithful.

Dune

Lehet félni, van mitől. Lehet keresni a felelősüket, vannak elegen. De feladni korai és felesleges.

Lehet hülyének nézni a kétmilliót, aki az újabb teljhatalmat megszavazta. De hétmilliót lehülyézni, amiért nem szavazott a kormányváltókra, az nem volna okos. Ilyen bukás után tanácsos egy kicsit szemlélődni. Megfigyelni, tanulmányozni a győztes technikáját. És tudatosítani, hogy kétmillió elég a győzelemhez. Van rá esély, hogy Orbánnak ez nem lesz meg négy év múlva.

Ő is nyolc évre bukott meg. Aztán kivárta, amíg összeomlik a győztes.

Innen szép nyerni

Egymillió-kétszázezer annak ellenére szavazott le balra, amit ebben a négy évben felmutattak. Kész csoda, de ezekkel biztosan lehet számolni. Ennél csak egy kicsit kellene jobban csinálni. Ha ez lehetetlen, akkor meg be kell látni, hogy nem a túloldalon vannak a hülyék.

Az persze egyáltalán nem biztos, hogy ugyanezeknek az embereknek és pártoknak kell felállniuk a romok közül. Versengésük nem volt gyümölcsöző, a választók megszólításában mindannyian gyászosan alulteljesítettek.

Igaz, nem volt Simicska Lajosuk, CÖF-ük és köztévéjük, ahogy nem lesz ezután se. Lejtett a pálya. Kétségtelenül kell ahhoz politikai tehetség, hogy nyolcmillió választóból kétmilliót elérjen egy párt, de ha erre nem képes mégoly lejtős pályán is, akkor sajnos a kormányzás is túl nagy falat lesz. Ötmillió háztartásban van internet, az emberek minden hülyeségre kattintanak, ha kicsit is érdekes, és kiéhezett hírszerkesztők lesnek bármire, amiből kontentet lehet gyártani. A stencilgépeket sem gyűjtötték még be, úgyhogy ha volna mit mondani, akár a lépcsőházakig is el lehetne menni.

De ki lehet kényszeríteni a közmédiától is a híradást. Ha a kormányváltásra kicsit is esélyes erő felállít egy árnyékkormányt, és annak tagjai naponta mondják el, mit csinálnának az adott helyzetben másképp, akkor már nehéz kihagyni a hírekből. De láttuk: nemhogy árnyékkormány nem volt, hanem azt se voltak képesek elárulni, Bajnai Gordonból mi lenne, ha nyernének. Maguk se tudták.

És nem volt mit mondani. Semmi olyan, amit Orbán Viktor nemzeti ámokfutásával legalább sréhen szembe lehetett volna állítani. Mert ő a kétmilliójából csak néhány százezret etet kézből, a többit szájból eteti: kellemes dallamokkal, identitással, ellenségképpel, romantikus világmagyarázattal, amelyben úgy érezhetik, van helyük.

Mit lehet ezzel a parasztkantátával szembehelyezni? Akár a keserű igazságot is. Jóval több és édesebb az, mint a semmi. Azt, hogy magyarnak lenni nem minden. Hogy van élet Hungárián kívül, ahol egyrészt a magyarságtudat nem konvertibilis valuta, másrészt meg ahol csodálatos dolgok történnek. Esetenként jobb dolgok, mint amit idehaza puszta magyarságból összehozunk. Hogy oké, magyarok vagyunk, de nemcsak azok. Nem minden ebből következik, mert akárhonnan nézzük, a magyar fiatalok sem Oroszországban próbálnak szerencsét, hanem ott, ahol az emberek látványosan boldogabbak. Az istentelen, nemzetietlen, modern, hedonista Nyugaton.

De még Magyarországon élni sem annyira rossz. Nem Orbán miatt, hanem ellenére. Az ő víziója a befelé forduló, zárt társadalom, miközben a magyarok többsége – az ő kétmilliója is – naponta élvezi a nyílt, emancipált, nyugatos, plurális társadalom előnyeit. Nem ismerjük a hiánycikk fogalmát, azt csinálunk szabadidőnkben, amit akarunk, és ha épp ahhoz van kedvünk, elküldhetjük akár a polgármestert vagy a kormányunkat is. Nagyszerű, békés, szabad világban élhetünk, és ez csak huszonöt éve van így. Akkor nem hatvan százalék ment el szavazni.

Jövő idő

A jobboldal kétségkívül azon van, hogy kisajátítsa, idealizálja és bunkósbotnak használja a múltat. Övék a ló, a rovásírás, a magyar foci, a keresztény Magyarország és az úri világ. De egy seggfejjel csak azt az egy lovat tudják megülni. Miközben egy letűnt és visszahozhatatlan korért csorgatják a nyálukat, és kommunistákat keresnek még mindig minden bokorban, feladják és szabadon hagyják a jelent és a jövőt.

Azt kell belaknia annak, aki le akarja győzni őket. Meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk.

Ehhez nem lesz elég óbégatni a jövőről, Európáról és a villamosításról. Konkrét terveket, intézkedéseket kell előadni, amelyek nemcsak válaszolnak Orbán molyszagú slágereire és talpnyalóinak anakronisztikus szerepjátékára, hanem nevetségessé is teszik azokat. Nekilátni ott, ahol már most lehet – első lépésben tanulni azoktól, akik már elkezdték itt és külföldön. Aztán megmutatni az elnyert kerületekben és városokban, egy vagy száz négyzetméteren, mi az, ami coolabb Wass Albertnél, és amit Orbán sohasem fog felérni ésszel.

Ha sikerül megfogalmazni egy világra mosolygó, modern, életigenlő világképet, akkor a Jobbik a nemzeti vonal mögé szorul, a Fidesz mellé, és onnantól egymással fognak meccselni. Elvitatkoznak majd szépen, hogy melyikük a pörgébb betyár, és 1944 vagy 1930 állna-e jobban Budapestnek és Magyarországnak. A város meg az ország pedig elnézően mosolyog, 2030 és 2044 felé tekint, abbahagyja az öncsalást és a romantikus ábrándozást, és a saját zenéjére mulat a népies műdal helyett.

De azért hagyja majd mulatni azokat is, akik a magyar nótát élvezik. Csak épp a helyükre kerülnek: kisebbségbe, ahol most is vannak.

Ez a ti dolgotok, és nem is kevés. Egyelőre nagyon is soknak bizonyult. Talán nem is a ti dolgotok.