Bodoky Tamás
Bodoky Tamás

Nagy kérdés, hogy informátorként ki fog megbízni ezentúl bármilyen kiszivárogtató platformban, miután a WikiLeaks szétszórta a neten a szerkesztetlen anyagot, a The Guardian pedig publikálta hozzá a jelszót.

A WikiLeaks és médiapartnere, a The Guardian olyan súlyos, elemi hibákat követtek el, amelyek világszerte hosszú időre elvehetik a potenciális kiszivárogtatók kedvét attól, hogy megbízzanak a kiszivárogtató platformokban és/vagy az oknyomozó sajtóban. Az ugyanis világnézet kérdése, hogy kit tartunk hibásnak az amerikai diplomáciai táviratok szerkesztetlen, eredeti szövegének nyilvánosságra kerüléséért, ami visszamenőleg is lenullázta az amerikai diplomaták informátorainak ígért forrásvédelmet a kiszivárogtatók és médiapartnereik részéről.

A WikiLeaks és támogatói a The Guardiant vádolják, hiszen nyilvánosságra hozott egy 58 karakteres szupertitkos jelszót, méghozzá nem is akárhogy: több nyelvre is lefordított tényfeltáró könyvben. A jelszóval kódolt archívumot azonban maga a WikiLeaks szórta szét a neten, hangoztatja a The Guardian, és ez bizony így van. Mindkét fél és mások is felelősek az irdatlan blamázsért, de menjünk szépen sorban.

Forrásvédelem

A WikiLeaks és a többi kiszivárogtató platform – a tényfeltáró újságíráshoz hasonlatosan – csak akkor működhet, ha garantálni tudja informátorai névtelenségét. Ellenkező esetben a retorzióktól tartva senki nem fordulna a kiszivárogtatókhoz vagy a sajtóhoz, ha visszásságot, korrupciót, hatalmi visszaélést tapasztal a környezetében, és erre bizonyítékai is vannak. Éppen ezért az újságírók forrásvédelemhez való jogát a legtöbb civilizált országban törvények védik, az orvosi, ügyvédi, papi titoktartáshoz hasonlóan.

Az újságírót nyomozó hatóság nem faggathatja az információforrásokról, nem foglalhatja le jegyzeteit, számítógépét, a birtokába került dokumentumokat – erre csak a bíróság kötelezheti a sajtómunkást, az is csak kivételes körülmények között, erős indoklással. (A magyar nyomozó hatóság a minap csúnyán megszegte ezt a szabályt az új médiatörvényre való hivatkozással, de az egy másik történet.) A WikiLeaks mindezt megtoldotta azzal, hogy egy erősen titkosított internetes fájl-beküldő rendszerrel technológiailag is lenyomozhatatlanná tette, hogy ki, mikor, honnan lép érintkezésbe velük vagy ad át dokumentumokat.

Az informátorok anonimitását garantáló rendszer évekig jól működött a WikiLeaksnél, több száz kiszivárogtatás során titokban tudták tartani az információforrásaik kilétét, hacsak maga a beküldő nem leplezte le magát, függetlenül a WikiLeakstől. Ez történt az iraki és afganisztáni hadinaplókat, valamint az amerikai diplomáciai táviratokat beküldő Bradley Manning amerikai hírszerző katona esetében, aki a neten szólta el magát valakinek, aki feljelentette.

A WikiLeaks médiapartnereket vont be a Manningtől kapott anyag közlésébe, és mind a kiszivárogtató oldal, mind médiapartnerei, a világ legrangosabb lapjai – The Guardian, The New York Times, Der Spiegel, Le Monde, El Pais – letették a nagyesküt, hogy a dokumentumokat alapos szerkesztésnek vetik alá, és eltávolítanak belőlük minden olyan információt, ami veszélyeztetheti az amerikai diplomaták információforrásául szolgáló személyeket világszerte, akik gyakran meg vannak nevezve vagy körül vannak írva ezekben a titkos, szűk körű használatra szánt dokumentumokban. Ebben a szerkesztett formában etikus és a közérdekkel indokolható volt a táviratok tartalmának közlése.

Sorozat

Az elkúrás-sorozat 2010. augusztusában kezdődött, amikor Julian Assange úgy adta át David Leigh oknyomozó újságírónak az összes táviratot, hogy titkosítva feltöltötte egy ideiglenes oldalra a WikiLeaks szerverén, majd egy papírfecnire írta a The Guardian emberének a dekódoláshoz szükséges, 58 karakteres szupertitkos jelszót, és azt még szóban is kiegészítette. Az ideiglenes fájlt azonban ezután Assange elfelejtette letörölni, az ott maradt a szerveren egy rejtett alkönyvtárban. Leigh pedig hét hónappal később a Wikileaks-ről szóló tényfeltáró könyvében a jelszót is publikálta, az újságírói forrásvédelem nagyobb dicsőségére. De még ebből sem lett volna probléma.

A táviratok közzétételének megkezdése után súlyos támadások érték a WikiLeaks-szervert, amit ezért sokan másolni kezdtek, közzétéve minden ott található adatot, például fájlcserélő hálózatokon is. Ezekről később, ha akarták volna, sem tudtak volna semmit törölni. A WikiLeaks működtetői eközben összevesztek, és másolatot készített a szerverről Daniel Domscheit-Berg kiugrott WikiLeaks-szóvivő is. Assange és Domscheit-Berg nyilatkozatháborúba keveredtek, melynek során a volt szóvivő rendre hanyag forrásvédelemmel vádolta az alapítót, de erre korábban bizonyíték nem nagyon volt.

Domscheit-Berg fél éve új kiszivárogtató platform indulását jelentette be OpenLeaks néven, és saját médiapartnereket toborzott. Az egyik a Der Freitag című német hetilap, amely a nyilvánvalóan Domscheit-Bergtől kapott információk alapján augusztus 25-én súlyos biztonsági problémáról írt a WikiLeaksnél, közhírré téve, hogy a titkos anyag a neten van, és a hozzá való jelszó is publikus. Bár a hetilap nem volt teljesen konkrét, ezután már nem kellett sokat várni a megfejtésre, az interneten többfelé is felbukkant a dekódolt fájl, maga a WikiLeaks pedig az előremenekülést választotta, és szintén nyilvánosságra hozta a teljes szerkesztetlen anyagot, mind a 251 ezer diplomáciai jelentést.

Felelősség-áthárítás

A következményeket egyelőre nehéz megbecsülni, mert a diplomáciai táviratokban nincsenek igazán nagy titkok. Ugyanakkor bizonyos országokban az amerikai diplomatákkal szóba állni is bűn, márpedig ezek az informátorok most mind lelepleződtek. A WikiLeaks jelenlegi és kiugrott munkatársai valószínűleg már a The Guardian könyvének februári megjelenése óta tudták, hogy nagy gond van, a titkos fájlt azonban már nem tudták letakarítani a netről, és a belviszályok miatt képtelenek voltak tartani a szájukat. David Leigh oknyomozó újságíró pedig a saját forrásával, Julian Assange-zsal szemben nem volt lojális, amikor publikálta a titkos jelszót.

A tragikomédia felelősei mindenesetre most egymásra mutogatnak. Julian Assange David Leigh-t és Domscheit-Berget vádolja, miközben egykori médiapartnerei, beleértve az egész történetben legnagyobbat hibázó The Guardiant is, közös nyilatkozatban határolódtak el a WikiLeakstől. De nem örülhet Domscheit-Berg sem, hiszen ki bízna meg egy olyan új kiszivárogtató platformban, melynek vezetője működését egykori mentora tönkretételével kezdte?

A történet legnagyobb vesztesei azonban mégsem ők, hanem az amerikaiak diplomáciai táviratokban megnevezett, és ma még nehezen megbecsülhető retorzióknak kitett informátorai, valamint a munkájukat kellő körültekintéssel végző, a forrásvédelmet véresen komolyan vevő oknyomozó újságírók és kiszivárogtatók, akikre vétlenül is súlyos árnyként vetülnek a történtek, hivatkozási alapul szolgálva a kevesebb nyilvánosságot és több titkot szorgalmazó, átláthatóság-ellenes hangoknak.

A szerző szabadúszó újságíró, a Károli Gáspár Református Egyetem oktatója, az atlatszo.hu oknyomozó portál főszerkesztője.