Hont András
Hont András

A Fidesz addig uralta a pillanatot, míg a nyakunkra hozta a szélsőjobboldalt. A baloldali ellenzék lehetetlen helyzetbe került, de a csapdából a politikai oldalak csak közösen tudnak kikeveredni.

„A Fidesz és a KDNP a garancia arra, hogy Magyarországon se jobbról, se balról a szélsőségek ne juthassanak meghatározó szerephez a közéletben.”

(Orbán Viktor 2014. április 7.)

 

A tény: 2015 verőfényes áprilisi vasárnapján a Jobbik Magyarországért Mozgalom megszerezte első egyéni országgyűlési képviselői helyét. Az a párt, amellyel az Európai Parlament megannyi extrém, szélsőséges, kirekesztő szervezete sem volt hajlandó közös frakciót létrehozni. Nincs mit szépíteni, egy nyíltan rasszista, sovén alakulat nyert tegnap a tapolcai körzetben.

Amennyiben kétségeink volnának ezzel kapcsolatban, esetleg bárkit megzavarna Vona Gáborék imázsépítése, vagy az az igyekezet, amellyel a pártelnök zabolázni próbálja őszintébb párthíveit, elég elmélyedni a most megválasztott Rig képviselő úr posztolási szokásaiban.

Természetesen majd megszokjuk ezt a helyzetet is, hiszen évek óta megszokunk mindent, alkalmazkodunk egyre bizarrabb körülményekhez, és normálisnak fogadjuk el, amit korábban elképzelhetetlennek gondoltunk. Amikor februárban a közeli Veszprémben, szintén időközi országgyűlési választáson a Jobbik jelöltje harmadik helyre futott be 14%-os eredménnyel, többen a párt megtorpanásáról értekeztek, nem is nagyon érdemesítették figyelemre a szélsőjobbos aspiráns teljesítményét. Pedig az a 14% megegyezik azzal a támogatottsággal, amelyet a Jobbik a 2009-es EP-választáson kapott; akkor általános döbbenetet és dermedtséget okozva.

A megszokhatatlan megszokását nagyban könnyíti, hogy tudjuk jól: a Jobbikra voksolók többségükben nem fasiszták, hanem protestszavazók, akik keresik, és meg is találják a hatalommal szembenálló esélyes jelöltet. A mostani szituáció annyival volt bonyolultabb, hogy ilyen, egyértelműen esélyes kihívó nem akadt. Ajkán a szocialisták, Tapolcán pedig a jobbikosok számítottak erősebbnek, és a végeredmény igazolta is ezeket a várakozásokat. A Jobbik sikerében egy hatalmas méretű tapolcai diadal játszott döntő szerepet: 55%-ot szereztek, szemben az őszi 40 és a tavaly tavaszi 30%-kal. Ez újabb intő jel: a megszerzett településeiket nem egykönnyen engedik ki a kezükből, azok biztos bázisul szolgálnak a további építkezéshez.

Ha folytatjuk a kedélyes, felszíni elemezgetést, és a választási eredményre (és úgy általában honi politika történéseire) mint egy szokványos európai demokrácia fejleményére tekintünk, úgy a baloldalnak sincs oka a pánikra, sőt. Az MSZP dominálta régi baloldal, de még az LMP is, nagyjából úgy szerepelt, ahogy az általános országgyűlési választáson, csak a Fidesz ment össze mellettük. Ami azt jelenti, hogy országosan az MSZP és szövetségesei jelenleg egy súlycsoportban találhatóak a Fidesszel, mivel ebben, a Fideszre szabott körzetben van 8% a kormánypárt és a baloldali ellenzék között (egy éve még 16 volt!), azaz a hagyományosan utóbbinak kedvezőbb területeken már az MSZP vezet, míg az LMP változatlanul ott billeg a bejutási küszöbön. Ráadásul a magasabb részvétel – amely egy menetrend szerinti választáson borítékolható – az ellenzéknek kedvez.

Azonban, ha azt nézzük, hogy mindez hová futhat ki, nem az egyes pártok, hanem az ország számára milyen következményeket tartogat, úgy a lehetőségek hervasztóak. Létezik egyfelől az – az alább kifejtendő – variáció, hogy a Fidesz újból magára talál valamelyest, vagy pedig széttépődik a centrális erőtér, és a Jobbik és a baloldal között indul verseny azért, hogy melyikük válthatja le a Fideszt. Ennek viszont már középtávon is csak a széljobb lehet a nyertese, a demokratikusnak nevezett oldalnak ugyanis egymást szinte kizáró feltételeknek kell megfelelnie.

Adott egyrészt az a törésvonal, amely a kormány hívei és mindenki más között húzódik, és ebben a „mindenki másban” a Jobbik legelkötelezettebb követőitől a Gyurcsány-párt fanatikusaiig mindenki beleszámít. Másrészt pillanatokon belül előkerül egy másik fölosztás – ha máshonnan nem, hát a pártok kölcsönös revolverezésében –, amelyikben a szalonképes erők állnak szemben a szélsőjobboldallal. A baloldalnak úgy kéne lavíroznia, hogy a Jobbik-kompatibilis elégedetleneket megnyerje, vagy megtartsa, mindeközben ne számolja föl a saját identitását és kapcsolatát mértékadó körökkel. Még ha képes is úrrá lenni a helyzeten, és átmenetileg a vetélytársai fölé kerekedni, ebből akkor sem sülhet ki olyan megoldás, amely egyszerre szolgáltatja a Fidesz hatalmi hálózatának megszüntetését, a hiteles és őszinte beszédet az ország bajairól, és erőt a kormányzáshoz. Ez maximum egyciklusnyi haladék a Jobbiknak.

Ahogy a Fidesz megerősödése is. Orbán Viktor zseniális taktikus, tényleg az. Nem elképzelhetetlen, hogy visszatornázza magát és pártját a reményzónába, és a szavazatok számukra szerencsés megoszlása esetén ez bármit jelenthet. Csakhogy a Fideszen kívül lévők haragjával már nem tud mit kezdeni. Olyan mélyen avatkoztak be az emberek mindennapjaiba, annyira sajátjuknak tekintették az országot, hogy a újabb Fidesz-diadalok esetén a Fidesszel szembeni gyűlölet alig lesz kezelhető, és azt a veszélyt is magában hordozza, hogy a NER-en kívül esőknek már nem pusztán a kormánnyal és a kormánypártokkal lesz bajuk, hanem azok támogatóival is. Az ország már így is egy csöndes, szellemi-érzelmi polgárháború szélén áll, a Fidesz azt kockáztatja, hogy ez átfordul nem is annyira csöndesbe.

Továbbá a Jobbik-jelenség más megvilágításba helyezi a Fidesz eddigi sikereit is. Azt mondtam, hogy Orbán zseniális taktikus, ám stratégának, távlati gondolkodónak csapnivaló. Az a kísérlet, amelyet 2010 óta folytat, szükségszerűen vezetett a Jobbik előretöréséhez, habár ebben az óbaloldalnak is volt némi szerepe. G. Fodor Gábor ezúttal pontosan fogalmazott: a cél a pillanat uralása. Ám hiába nyerték meg a pillanatok ütközeteit, ha végül már nem tudják, hogy miért vívják a háborút. Mindazok a kacskaringók, amelyeket gazdaság- és külpolitikában, retorikában és szimbólumhasználatban bejártak, követhetetlen kormányzást eredményeznek, és csak a legelszántabbak számára teremtenek azonosulási lehetőséget.

S hogy ennek ellenére miért tudott fönnmaradni, mi több, hosszú távon tartósnak tűnni a Nemzeti Együttműködés Rendszere? Ismétlem, ehhez a Fidesz eddigi eredményeinek átértékelésére lenne szükség. Némileg leegyszerűsítve két okot említhetünk. Az egyik, hogy az Orbán-rendszer azért látszott hatékonynak, mert a magyarok nagy része éppen erre vágyott. Legföljebb Orbán Viktor nélkül. Valaki felülről gyámolítson, oldozzon föl a felelősség alól, igazítson el az élet rengetegében – vélekedik honfitársaink tekintélyes többsége. Azonban egy nyitott gazdaságú, természeti erőforrásokban szegény, ezernyi frusztrációtól gyötört országban pontosan az ellenkezője kéne: egyéni kezdeményezőkészség, kreativitás, minél több verseny. Vagyis ahhoz, hogy valaki sikeres kormányzást folytasson, ahhoz a közhangulattal és -vélekedéssel szembe kéne fordulnia. Példátlan fölhatalmazása birtokában a Fidesz megtehette volna – nem tette. Vona Gábor köszöni.

A másik ok, hogy 2010-re a magyar közélet kiürült. A rendszerváltás utáni időszak meghatározó gondolatai közhellyé merevedtek, vagy érvényüket vesztették, jelentősebb figurái megöregedtek, vagy hiteltelenné váltak. A Fidesz gyakorlatilag egy üres szobát foglalt el, majd ott elkezdett kardozni. Az elmúlt öt év szüntelen hadakozás képzelt ellenségekkel. Globális háttérhatalommal, nemzetközi baloldallal, tollforgató terroristákkal, bankokkal, brókerekkel, bevándorlókkal. Az ellenségkép-gyártás is olyan műfaj, amely előbb-utóbb csak a szélsőségeknek kedvez. Most itt tartunk.

Ettől a rendszertől egy valaki biztosan nem tud szabadulni: Orbán Viktor. Olyan szorosan láncolta magát saját rendszeréhez, hogy bármiféle korrekció vele elképzelhetetlen, márpedig ha a jobbközép meg akar maradni, akkor ki kell törnie a Jobbikot erősítő hazugságspirálból, és vissza kell engedni baloldali ellenzékét az állami sáncai mögé, azaz közösen új közjogi berendezkedésről megállapodni, és a közutálatnak örvendő, és csak az orbáni hatalmi gépezetet tápláló intézkedések nagy részét fokozatosan visszavonni. Minden más esetben bármilyen színezetű politikai erő csak oda tudja vezetni az országot, ahová a Fidesz is vezette. Leginkább sehová.