Írói túlzás, hogy a doni csatavesztés volt a második Mohácsunk?

A 2. magyar hadsereg „becsülettel állta a harcot”, s „büszkén állapíthatjuk meg, hogy a Donról magyar honvéd vált le utolsónak” – így értékelte katonáinak teljesítményét Jány Gusztáv hadseregparancsnok 75 éve, 1943 márciusában, az oroszok januári doni áttörése után. Nem mindig így gondolt erre: még véget sem értek a harcok, amikor 1943. január 24-én kiadta hírhedt hadparancsát, hogy „a 2. magyar hadsereg elvesztette becsületét”, s „a szövetséges német hadsereg és az otthon mélységesen megvet bennünket”.

Az 1945 utáni történetírás sokáig szintén a megvetés hangján szólt a doni küldetésről, egyként elítélve a katonákat az oroszok ellen harcba küldő Horthy-rendszert és a csatákban részt vevő, gyakran fasisztának titulált bakákat. Ezen a sztereotípián változtatott Nemeskürty István irodalomtörténész és filmstúdió-vezető Requiem egy hadseregért című, 1972-es könyve.

Nemeskürty nem vitatta a Horthy-rendszer felelősségét és szerepét a háborúban, viszont szembeszállt azzal a nézettel, hogy a besorozott katonák en bloc bűnösök lennének. „A 2. hadsereg másfél százezernyi halottjának megsiratása később is elmaradt. Valószínűleg azért, mert a vereség Horthy-Magyarország megérdemelt katonai veresége volt; miért is gyászolná a nép Magyarországa az urak Magyarországának hadseregét?” – tette fel a kérdést könyvében Nemeskürty, hozzátéve, hogy ezen változtatni kell, mert „ezeket az embereket, ezt a százezernyi férfit egyszer el kell siratni. Mert zömében áldozatok voltak.”

A 7/II. zászlóalj átkel a Dnyeper jegén. Ütközőpontok

Magyar Hadtörténeti Intézet

Amennyire fontos volt annak kimondása, hogy a besorozott katonákra mint áldozatokra kell emlékezni, annyira vitatták a történészek Nemeskürty könyvének a 2. magyar hadseregről szóló ténybeli alapjait.