Az én hetem: Krusovszky Dénes útkeresése a tohuvabohuban

6 perc

2019.11.10. 17:00

Sorozatunkhoz öt írót kértünk fel: írjanak arról, miként élték meg az elmúlt hetet. Egy megkötésünk volt csupán: adunk öt kulcsszót, ezeknek valahol fel kell bukkanniuk ebben a szubjektív visszatekintésben. Ezen a héten Krusovszky Dénesnek a következő szavakból kellett ihletet merítenie: káosz, kupleráj, nyelvvizsga, osztozkodók, hegedű.

Heti ötös - miért azt az öt kulcsszót kapta a szerző?

Káosz (A lezárások miatt összeomlott Budapest közlekedése Erdogan török elnök látogatása idején. Autósokat, gyalogosokat szorítottak kordonok mögé, a török államfő néhol üres utcákon hajtott végig.) (A fenti borítóképen A nagy káosz - Giovan Francesco Capoferri (1487–1534) – Lorenzo Lotti tervei alapján készült – faberakásos műve a bergamói Santa Maria Maggiore bazilikában, Wikipédia / Közkincs)

 

Kupleráj (Kuplerájt csinálnak a városházán – mondta Borkai Zsolt a győri közgyűlés megalakuló ülésén. A kijelentés finom szólva is furcsán hatott a politikustól, aki a héten bejelentette, hogy szexbotránya miatt lemond tisztségéről.)

 

Nyelvvizsga (A kormány visszalépett az egyik legerősebben védelmezett oktatási tervétől, egyelőre mégsem lesz kötelező a nyelvvizsga a felsőoktatásba kerüléshez)

 

Osztozkodók (Alpolgármesteri tisztségeket, bizottsági posztokat, különböző önkormányzati vállalatok vezető tisztségeit osztják le Budapesten, illetve az ország többi városában. Ezzel egyidőben elkezdtek látszódni törésvonalak az ellenzéki összefogásban.)

 

Hegedű (Ellopták Lajkó Félix 160 millió forintot érő hegedűjét. A rendőrség nyomoz, de egyelőre nem jutott semmire.)

 

Valójában örülnünk kellene, mondja egy elképzelt hang bennem, nem a saját hangom, vagyis nem valaki, akit önmagamként tudok azonosítani, hanem éppen az, aki nem vagyok, a belső másik. Ez a seggfej. Örülnünk kéne, mondja, amikor épp fel akarok robbanni, mindig úgy tesz, mint aki jobban tudja, hogy mit kéne tenni, és csak akkor szólal meg, amikor épp zsigerileg mást csinálok. A gyereket nem leszidni, a gázpedált nem tövig nyomni, nem káromkodni, nem veszekedni, amikor épp szidok, nyomok, káromkodok, veszekszem. Zenben van mindig, és én utálom azokat, akik zenben vannak. Áll a kocsisor, akik már nem bírják tovább, kivágódnak a buszsávba, de aztán bedugul az is, nincs menekvés, rá kéne gyújtani, de nem lehet, és erre azt mondja bennem ez a képmutató állat, hogy örülnünk kellene, amiért egy kis időre leállt minden. Úgysem lehet vele mit kezdeni, ez van, káosz, sötét mélység, üresség, semmi, tohuvabohu. Tedd le az autót, száll ki és járj, ne a dolgodat csináld, hanem azt, amihez kedved van, bámészkodj, üldögélj, lófrálj, menetelj, nyomd neki a mellkasod egy kordonnak és úgy üvölts valami mélységes gorombaságot a veled szemben álló rendőr feje fölé, füle mellé vagy az arca közepébe. Persze nem száll ki az ember végül sosem, ez van, kiábrándítóan ötlettelenül létezünk.

Egyetlen egyszer jártam Gül baba türbéjénél, igaz, nem jutottam be, abban sem vagyok biztos, hogy van hová bejutni, vagy lehet, hogy már van, de akkor még nem volt, nem tudom. Ez végül is egy sír, nem? Az utcák mindenesetre üresek voltak akkor is, csak másképp, mintegy maguktól, természetesen, élből, nem úgy, mint most. Az üresítés vajon mióta mánia? Ha jól emlékszem, régen azért nem így közlekedtek a politikusok. Sem a diktátorok, gonosztevők, zsarnokok, despoták, türannoszok, elnyomók, sem a szimpla kis akarnokocskák, önjelölt próféták, sem a szemfényvesztők és szerencselovagok. Vagy volt vér a pucájukban, vagy még nem tudták, hogyan is kell rejtőzködve zsarnokoskodni. Oké, megvolt a böjtje is, nyilván nem egyet tettek el seperc alatt láb alól. Ott van Kennedy ugye, kinek ne jutna eszébe. Esetleg Zoran Gyingyics (vö. Đinđić v. Ђинђић). Megértem valahol, de azért a csatornafedők lehegesztése mégis túlzásnak tűnik. Egyébként meg nem egy nagyon szívet melengető érzés, ha az ember kedves városa utcáit róva, hétről hétre véres kezű önkényurakba botlik. Elképesztően alacsony nívó, hogy ezek a ránézésre inkább neurotikus textilkereskedőknek tűnő figurák a vezetőink. Mégse száll ki az ember a kocsiból, hogy üvöltözni és törni-zúzni kezdjen. Na, ez az igazi sötét mélység.

A kupleráj viszont más. Az egy tiszta dolog, sőt, egészen előkelő, azzal együtt is, hogy nem nagyon létezik már. Ami nem feltétlenül baj, sőt, csak hát közben meg egyszerre szőnyeg alá söprés is, de ebbe most ne menjünk bele. Hiszen nem is ez az érdekes, hanem a szavak! Már egy kisiskolás is tudja, hogy ugyanarra a dologra több kifejezésünk is van, és nagyon nem mindegy, mikor, melyiket használjuk. Fölösleges is példát hozni rá, már csak azért is, mert ennél jobb példa nem létezik. A szexbotrányba belebukott politikus emleget kuplerájt az ellenfeleivel kapcsolatban. Ez minden világok legjobbika, ennél kerekebb, letisztultabb, átélhetőbb már úgysem lesz semmi. A háttérben diszkréten felzeng egy afro-hun, népies-urbánus, klasszikus-avantgárd popsláger bizonyos női testrészek birtoklásáról, és kész. Ennyit érdemes tudni most éppen a magyarországi viszonyokról, azaz a Kárpát-haza vagy mi az ördög társadalmi-politikai kontextusáról, hogy megértsük az egészet, átlássuk ezt a bonyolultnak nem nevezhető melaszt, amiben élünk.

Henri de Toulouse-Lautrec: Orvosi vizsgálat a Rue des Moulins bordélyban, 1894 /// 'Tiszta dolog'
National Gallery of Art, Washington, online collection / Közkincs

És ha már szavak, akkor az is kérdés, hogy akarunk-e belőlük többet. Vannak olyan dolgok, amikből nem jó, ha túl sok van, túrógombóc, pattanás, ugye, más dolgokból meg sohasem elég. Igaz, ez sem igaz. Szóból is be lehet érni kevéssel, és ha valaki nagyon sokat ismer, az sem jelent feltétlen zöld utat a boldogabb élet felé. Mindenesetre van egy értékrend vagy micsoda, amit osztani tudunk elvben és gyakorlatban is, bár úgy, fájdalom, nem elég szorgalmasan. Eszerint szóból nem árt a sok, és a minél több nem csömört jelent, hanem egyre felszabadultabb mozgást a világ jelenségeinek megnevezésében. Ez sem könnyű, nyilván, de azért nem árt néha tenni egy kis erőfeszítést. Ha ide tartozik, mondom: mindig is gyűlöltem a szótárfüzetet, mint olyat, most meg azon kapom magam gyakran, hogy nosztalgiával gondolok vissza rá. Hallom a hírt, mégsem lesz nyelvvizsgaköteles az egyetemi felvételi. Az van, hogy nem nagyon karcolja meg az idegeimet a dolog. Az, jó, nem az, jó. Mondjuk nem tudom elképzelni, hogy ha kötelezővé tennék, mi lenne azzal a sok jobbra érdemes kamasszal, aki nem tud továbbmenni. Otthon maradnak? Nyelvet tanulnak egy évig? Elhelyezkednek a húsiparban? Megannyi lehetőség adott, de hát egyfelől minek bestresszelni állandóan a középiskolásokat minden hülyeséggel, másfelől biztos-e, hogy a nyelvtanulás iránt ezzel lehet a leginkább felkelteni a vágyat a tinédzser szívekben? Értem, hogy ez most mégsincs, csak hát a helyzet attól még, amire ráhúzták volna, mit sem változott.

Az oly hőn áhított bábeli rend helyett marad tehát az ismerős zűrzavar. Tohu va bohu, vagy tohu va-bohu, esetleg lazán tohuvabohu. Ez van, formátlan üresség, bibliai semmi, ami persze mégis egészen valamilyen. A tohu például szép, ha azt vessük, víz nélküli, úttalan pusztaságot is jelenthet, ahol eltévednek a karavánok és elpusztulnak – a lexikon szerint. Ha karavánok nem is pusztulnak Budapesten, úttalan pusztaságnak nem nehéz látni olykor azt a valóságot, amiben leledzünk. Ha teszem azt a NER repedéseiből az ellenzéki osztozkodás egy NER-előtti világ árnyait hívja elő, az például nem olyan boldogító látvány. Off-Kánaán, ha már itt bibliáztunk az előbb. Mindenesetre lehetne ezt okosabban, mondom, ezúttal a bennem lakozó másikkal együtt, azzal, ugye, aki zenben van. Irtó nagy szívás lesz a vége, teszem hozzá immár csak a saját hangomon. Nincs kedv, sem erő bennem felszállni az idő-möbiuszra, s visszaülni abba a politikai dugóba, amiben átvesztegeltük az elmúlt másfél évtizedet. Vagy annál is többet.

Az afro-hun popot leváltja a hisztérikus balkáni hegedűszó, vagy annak a hiánya inkább, hogy valószerűek legyünk. Úgy tűnik, a jelenidő tökéletes aláfestő zenéje ez a csend.