Mindenük megvan, de szavuk nincs – ezt érzik a volt NDK-sok a falomlás 30. évfordulóján

Ez őrület! Csoda!

– kiabálták egymásnak az emberek azon a 30 évvel előtti novemberi estén, amikor egy zavarodott kelet-berlini funkcionárius azt találta mondani a tévékamerák előtt, hogy tudomása szerint az új útlevélrendelet azonnal hatályba is lépett. Ennek értelmében pedig mindenki szabadon átmehetett a határon. A tömegek megindultak az átkelőkön Nyugat-Berlin felé, a fal tetején pezsgőt bontottak, s másnap reggel az újságok címlapokon tudatták: „Ma a német nép a legboldogabb a világon.” S ekkor jegyezték föl Willy Brandt szállóigévé vált mondatát: „Most összenő, ami összetartozik.”

Hát nem nőtt össze.

Legalábbis nem úgy és nem annyira, ahogy azt az akkori eufóriában elképzelték. És ez nem csupán az elégedetlenkedő keletiek, az Ossik véleménye, s nem csupán néhány javíthatatlan NDK-nosztalgiás károgása.

Másodrangú állampolgárok, legatyásodva

„Olyan országot látok, amelyen repedések mutatkoznak, amely az összetartozásért küzd” – az emelkedett pillanathoz képest szokatlanul kritikus véleményt fogalmazott meg Németország mai állapotáról Frank-Walter Steinmeier államfő a múlt héten Lipcsében, amikor a 30 évvel ezelőtti ottani bátor tüntetésekre emlékezni gyűlt össze az ünneplő tömeg.

„Erősek vagyunk, de elbizonytalanodtunk”,

fejtegette az államfő, hozzátéve: az ország keleti felén sokan még mindig meg nem értettnek érzik magukat, nyugaton meg sokan már hallani sem akarnak az egészről. A közvélemény-kutatások ezt még durvábban kifejezik: a berlini integrációkutatók szerint minden második, Szászországban készült felmérés szerint három ott élő közül kettő érzi magát másodosztályú állampolgárnak az egyesített Németországban.