Stand-up komikusból drámaíró lett és szerinte a tévé az úr

HVG: Családi biztatásra szórakoztatta gyerekkorában egyszemélyes előadásokkal a rokonságot? Merthogy a Belvárosi Színházban most bemutatott darabjában sok minden családi nyomásra történik a szereplőkkel.

Deborah Zoe Laufer: Édesanyám színész szeretett volna lenni, azonban az egyetemen rájött, hogy nincs igazán tehetsége hozzá, így tanár lett. De a vonzalma megmaradt az előadó-művészethez, így rengeteget jártunk színházba. A lakásunkról két óra alatt New Yorkba értünk, gyakran fel is kerekedtünk, és irány a nézőtér. Már ötéves koromban úgy döntöttem, a színpad az én világom, ott szeretnék érvényesülni. Gyerekkori one woman show-imból következett, hogy néhány évig stand-up komikus voltam.

HVG: A darabban elhangzik, hogy valójában idősebb fiának köszönheti színműírói pályáját. Hogyan kell érteni ezt az életrajzi részletet?

D.Z.L.: Még a terhességem alatt is felléptem mint stand-up komikus, de ez éjszakába nyúló elfoglaltság. Reggel későn keltem, rendszertelen volt az életem, tudtam, hogy kisgyerek mellett ezt nem folytathatom. Úgy gondoltam, ha megszületik a fiam, jó ideig négy fal közé leszek szorítva, így valami olyan tevékenységet próbáltam kitalálni magamnak, amit otthon is művelhetek. Írni kezdtem, és rájöttem, ez az, ami nekem való: felszabadított, boldoggá tett. Már a várandósságom idején írtam két rövidebb lélegzetű színdarabot a terror témakörében. Mégsem gondoltam magam drámaírónak. Nagyra tartottam ezt a műfajt, abban a meggyőződésben nőttem fel, hogy ezen a pályán briliáns emberek mozognak. Meg sem fordult a fejemben, hogy az én írásaim is színpadképesek lennének.

HVG: Mi hozta meg az önbizalmát?

Mindig olyan ügyekkel foglalkozom, amelyek zavarba hoznak /// Ihlető családtagok

Reviczky Zsolt

D.Z.L.: Az egyik barátunk unszolására jelentkeztem Missoulában egy színdarabíró-találkozóra egy épp elkészült, egész estés darabommal. Elfogadták a beküldött munkámat, majd az egyik bíráló, Marsha Norman, aki a Jóccakát, anya című drámát is írta és a New York-i Juilliard School előadóművészi konzervatórium társigazgatója, biztatott, hogy iratkozzam be a képzésükre. Az évfolyamból hárman-négyen, Norman meg az abszurd komédiáiról ismert Christopher Durang alkotócsoportként együtt dolgoztunk a darabokon, miután véleményezték az önálló munkáinkat. Ha Marsha nem mondta volna, hogy jó, amit csinálok, soha nem lett volna merszem ezt a pályát választani.

HVG: Hogyan talált rá a Szemünk fényében megismert Schwartz testvérek karakterére, a hagyományhoz váltig ragaszkodó nővérre és a pénzbe, a hírnévbe, illetve a holdba szerelmes fivéreire, a gyerekáldásért küzdő sógornőre és az egyik öcs butuska barátnőjére?

D.Z.L.: Nem ok nélkül mondják, hogy minden drámaíró a környezetét formálja újra a darabjaiban. Némelyik figurát nálam is egy-egy családtag ihlette, de elsősorban azt szerettem volna körbejárni, hogy érdemes-e a gyönyörű hagyományokat erőnek erejével megtartani akkor is, ha már nincs mögöttük érzelmi töltet. Norma mereven ragaszkodik a családi és a vallási rituálékhoz. Könnyebb neki úgy, hogy gondolkodás nélkül ismétli a gyerekkora óta rögzült szavakat, imákat, mozdulatokat. De végül mindent elveszít. Viszont

annak is szomorúság a következménye, ha hátat fordítunk az egykor számunkra kedves szokásoknak.

 Valahogy a mai életünkhöz kell igazítani őket. A zsidó vallásból vezetem le mindezt, mert azt ismerem a legjobban. De ír katolikusok is jöttek már oda hozzám az előadás után, hogy elmondják, az ő családjuk pont ugyanilyen.

HVG: Ki a kedvence a darab szereplői közül?

D.Z.L.: A Schwartz családhoz nem tartozó, látszólag üresfejű Kiát nagyon kedvelem. Számomra ő jeleníti meg Amerikát. Legyél boldog, élj a mának, vegyél el mindent, amire vágysz – ezt hirdeti a maga módján. És mindig jókor, az álságos múltba nézést leleplező módon – bár naiv tudatlansággal – kérdez.

HVG: A darabból az is kiderül, hogy a hazugságokat tartja a legveszélyesebbnek a közösségre nézve, és súlyos hibának érzi, hogy nem beszéljük ki idejekorán a problémáinkat.

D.Z.L.:

Húsz éve írtam ezt a darabot, de most éppen ezekkel a kérdésekkel küzdünk az Egyesült Államokban.

Nem tudjuk, mit higgyünk el a kormányzatnak, mert ijesztően sok a hazugság és a titok, kibogozhatatlan, mi az igazi és mi az álhír. Az ilyen színielőadásokkal talán sikerül néhány dolgot napvilágra hozni. Szerintem jelenleg az őszinteség az egyedüli út ahhoz, hogy egészségesebb legyen a társadalom és több mikroközösség. Az emberek abban hisznek, amit látnak. Számukra a tévé az úr. Egy dokumentumfilm kevésbé fogja módosítani a nézeteiket, de ha szembesülnek egy konfliktusos családi helyzettel, amelyben magukra ismernek, az talán elgondolkodtatja őket, és valamelyest meg tudnak változni. A Will és Grace tévésorozat például minden amerikai otthonába bevonult. Látták, hogyan élnek a melegek, és rájöttek, hogy ők is ugyanolyan emberek, mint mi, csak éppen a velük azonos neműekhez vonzódnak. Hát akkor miért ne lenne joguk házasodni?

HVG: Többi színművében is társadalmi kérdéseket feszeget?

D.Z.L.: Mindig olyan ügyekkel foglalkozom, amelyek zavarba hoznak vagy aggasztanak. Viszont soha nem oldom meg a felvetődő problémát. A darabjaim általában több kérdéssel és bizonytalansággal zárulnak, mint amennyivel kezdődtek. Szívesen töröm meg a nézők komfortérzetét azzal, hogy a szövegbe belecsempészett humor miatt kénytelenek olyasmin nevetni, amin még mosolyogni is illetlenség. Schwartzék után több művemet tudományos, technikai újdonságok ihlettek. Írtam például a drónharcosokról, akik nagyobb poszttraumás stresszt szenvednek el, mint a frontra küldött katonák. A legutóbbi színjátékom, a Be Here Now a címéhez hűen azt sugallja, hogy éljünk a mának. Ne rágódjunk a múlton, és ne agyaljunk azon, hogy mi következik ezután. Olyan kedvező volt a fogadtatása, hogy már a második részét is megírtam, és a harmadikon gondolkodom.