Sándor Erzsi: Vannak rendezők, akik azt gondolják, hogy joguk van a lelki terrorhoz

HVG: Dőlni lehet a röhögéstől, olvasva az Anyavalya című könyvében, ahogy a családtagok azon vetélkedtek, ki élt át több borzalmat a holokauszt idején. Mi az, amin nem tudott nevetni?

Sándor Erzsi: Amikor felfogtam, hogy a tizenhat napos gyerekemnek nincs pupillareflexe, abban nem volt semmi vicces. Abban már igen, amikor a Rókus Kórházban Vörösmarthy professzor lelkesedéssel felkiáltott: „Sohasem láttam még ilyen gyönyörű aniridiát.” Most ezen sírjon az ember, vagy röhögjön? Azt hiszem, mindkettőt csináltam egyszerre, pedig még nem is tudtam, mit jelent a szó.

HVG: Mikor dolgozta fel, hogy nem lát a fia?

S.E.: Talán ma sem dolgoztam fel, megtanultam együtt élni vele. Ha kell, segítek, de hagyom, hogy élje a saját életét. Elvégezte a történelem szakot, s játszik egy zenekarban.

HVG: Pedig a legtöbb szülő nem engedi el a sérült gyermekét.

S.E.: Önzőbb voltam annál, hogy magamra vegyem a mártír szerepét, épp akkoriban indult el az új karrierem, a rádiózás, amit iszonyúan élveztem. Gondoltam, nem nekem kell megtanulnom vakon élni, hanem neki. Így hát utaztunk, kirándultunk, színházba mentünk együtt, talán próbáltam nem tudomást venni arról, hogy nem lát, ami néha olyan jól sikerült, hogy megesett, figyelmetlenségből nekivezettem egy-egy villanyoszlopnak. Abban reménykedtem, ha nem csinálok látványos tragédiát abból, hogy milyen szerencsétlen, talán nem is veszi észre, hiszen még gyerek.