Németh Róbert: Én és én a Stefánia flaszterén
Néha szembejövünk magunkkal. Például egy régi képen. Teljesen váratlanul.
Ott ülök magammal szemben. Távlatban. Távlatában. Mármint több mint 30 éves távlatában, 1989. augusztusában, a csehszlovák nagykövetség előtt, ahová azért mentünk oda egy csomóan, mert néhány nappal korábban a fideszes Deutsch Tamást és Kerényi Györgyöt letartóztatták Prágában a Vencel téren, miután (pontosabban: miközben) részt vettek egy rendszerellenes tüntetésen, ahová azért mentek, hogy a magyar fiatalok (vagy tán ab ovo: a magyarok) nevében bocsánatot kérjenek a csehektől (meg a szlovákoktól, vagyis Csehszlovákia lakóitól – ez is milyen nehézkesen használható terminológia ma már) az 1968-as bevonulásért.
A Prágából épp csak hazavergődött Wachsler Tamás (ma a Kossuth tér-újratervezés projekt vezetője – a képen az első sorban, baloldalt, szemüvegben) első lendületből ment a cseszkó követség elé, leterített valami rongyot a földre, és ott is maradt, aztán gyűlni kezdtek az emberek, mindenfélék, fiatalok, idősek, nők, férfiak – állítólag nem is egy állambiztonsági ember is – nem meglepő –, és elkezdődött a többnapos ülő- és éhségsztrájk. Na, ott készült ez a kép, amit most egészen véletlenül, már ha van olyan, hogy egészen véletlen, megtaláltam a Fortepanon, vagyis, hiszen egészen véletlenül, nem megtaláltam, hanem egyszer csak megláttam – vö. szembe jött velem – a Fortepanon.
