Michelle Obama: Így lettem, 5. rész: Renegát és Reneszánsz a Fehér Házban

Már rájöttem arra is, hogy engem más mércével mérnek majd. A Fehér Ház első afroamerikai first ladyjeként alapból „más” voltam. Ha fehér elődeimnek látatlanban meg is előlegeztek valamiféle bizalmat, tudtam, hogy valószínűleg ez velem nem lesz így. A kampány buktatói során megtanultam, hogy jobbnak, gyorsabbnak, okosabbnak és erősebbnek kell lennem, mint addig bármikor. Ki kell érdemelnem a jóindulatot.

Attól tartottam, sok amerikai nem látja majd meg bennem önmagát, nem tud kötődni a sorsomhoz. Nekem nem adatott meg az a luxus, hogy szép lassan szokjak bele az új szerepembe, még mielőtt ítélkeznének felettem. Így amikor ez bekövetkezett, védtelen voltam a közvélemény alaptalan félelmeivel és faji előítéleteivel szemben, amelyek a mélyben várták, hogy mindenféle szóbeszédek és célozgatások formájában a felszínre törhessenek.

Alázatossá tett és izgatott, hogy elnökfeleség leszek, de soha egy pillanatig nem hittem, hogy valami elbűvölő, könnyű szerep vár rám. Senki nem gondolná így, akit valaha az „első” és a „fekete” jelzőkkel illettek. A hegy lábánál álltam, és tudtam, hogy meg kell küzdenem a feljutásért. Mindez egy régi kérdés-felelet játékot hívott elő bennem. Egészen a középiskoláig nyúlt vissza a dolog, amikor egyszer a Whitney Youngban hirtelen elfogott a kétségbeesés. Akkor tanultam meg, hogy bizony néha a magabiztosságot elő kell csalogatni a mélyből. Ugyanazokat a szavakat ismételgettem számtalanszor most is magamban, miközben kapaszkodtam felfelé:

Elég jó vagyok? Igen, elég jó vagyok.

Most, hogy az elkövetkezendő években a titkosszolgálat fog védeni bennünket, az ügynökségtől hivatalos fedőneveket kaptunk. Barack lett a „Renegát” (Renegade), én a „Reneszánsz” (Renaissance). A lányok egy előre összeállított listáról választhattak maguknak alliteráló neveket. Malia „Ragyogás” (Radiance) lett, Sasha pedig „Rózsabimbó” (Rosebud). (Anyám csak később kapta meg a nem hivatalos „Esőtánc” [Raindance] fedőnevét.)

Az ügynökök, amikor közvetlenül hozzám beszéltek, majdnem mindig asszonyomnak” hívtak. Mondjuk így: „Erre, asszonyom. Lépjen hátra, asszonyom!” Vagy: „Asszonyom, az autó rövidesen megérkezik.” Milyen asszonyom? – akartam visszakérdezni először. A megszólítás hallatán egy idősebb nőt kezdtem keresni, aki a csinos kis kézitáskájával, elegáns testtartással és kényelmes cipőben üldögél valahol a közelben. Pedig ez az „asszonyom” én voltam. „Asszonyom” lett belőlem. A nagy változáshoz, ehhez az őrült átalakuláshoz ez is hozzátartozott.