A Pride volt az Orbán-rendszer temetési menete
A rendszerváltás idejének hangulatát lehetett érezni abban a tömegben, ahol a legtöbben legfeljebb gyerekek voltak akkoriban.
Szegény Kásler. Ennél megalázóbb helyzetbe nem került még miniszter. Nem azért, mert megy, hanem azért, mert marad. Nem tudom, megmondták-e neki, hogy akkor kell majd távoznia, amikor megcsörren a telefonja, mint ahogyan azt sem tudom, hogy saját elhatározásából ragaszkodik-e ahhoz, hogy végigcsinálja.
Egy 70 éves, Széchenyi-díjas orvos esetében érthetetlen a miniszteri debütálás óta majd minden állásfoglalása - megszólalása a magyarság eredettörténetétől a Tízparancsolat gyógyító erejéig, hogy a szorosan vett szakmai elképzeléseinek formába öntéséről ne is beszéljünk. A járvány óta mindenre csak ráerősít, s nem hiszem, hogy ne venné maga is észre, ahogy egyre méltatlanabbul, zavartan, bakik tömegével játssza a szerepét, olyannyira, hogy a kormányzati PR-csapat már nem is tud vele mit kezdeni, partvonalra szorítja, vagy ha lehetséges, eltünteti. Nincs körlevele, utasítása, amely még másnap is érvénnyel bírna, s kívülről úgy tűnik, hogy még a szigort is rosszkor, rosszul alkalmazza.
Nincs már rajta mit bírálni, megmosolyogni pedig, mint a legtágabb profillal bíró minisztérium fejét, luxus.
Nyilván sok olyan tekintélyes, magas rangra kapaszkodott ember van, aki jól adminisztrálta magát, s szerencsésen átélte, átevickélte azokat az időszakokat, amelyek jelezték volna rátermettsége hiányát. Az alkalmazkodókészség is csodákra képes, de hogy valaki ennyi ideig bírja a gyűrődést, majd egyszer csak úgy roppan össze alatta a piedesztál, mint esetében, ahhoz nem csupán ez a viharos hirtelenséggel berobbanó járvány járult hozzá. Paraméterei a megtévesztésig hasonlítottak ahhoz az ideálhoz, amit a főnök ehhez az összetákolt, különleges és ellentmondásokkal teli öszvér-tárca élén látni akart.
