Orbán Viktor provokál és zsarol az EU-csúcs előtt

Szédületes sebességgel szegényedett el Magyarország a múlt héten. Csütörtökön Orbán Viktor még azt mondta, hogy a magyar falvakban az életminőség pillanatokon belül eléri a budapestit. Ez hihetetlen siker lenne, hiszen a főváros a legfrissebb uniós statisztika alapján az egy főre jutó GDP tekintetében az európai átlag felett áll 45 százalékkal. Pénteken aztán a kormányfő kijelentette, hogy minden olyan brüsszeli megállapodásra vétóval felel, amely alapján az EU következő hétéves költségvetéséből a szegényebb tagországoknak kevesebb pénz jut, mint a gazdagoknak.

Amikor tehát Orbánnak a markát kell nyújtania, akkor oszlik a homály: a Budapestet a sorban követő nyugat-magyarországi régió már 28 százalékkal van lemaradva az uniós átlagtól, Észak-Alföld pedig az EU-lista legvégén bújik meg. Az országról szóló szegénységi bizonyítványt a Fidesz–KDNP képviselői kedden meg is szavazták a parlamentben. Határozatukban az is szerepelt, hogy „a források politikai és ideológiai feltételekhez kötése – jogállamiság címszó alatt – elfogadhatatlan”, mivel az szerintük pusztán érdekérvényesítésre szolgál.

Megszavazta a Fidesz, hogy ne lehessen jogállami feltételekhez kötni az EU-támogatásokat

Határozatban döntött arról az Országgyűlés, hogy feltételeket szabtak a kormánynak, miként támogathatja az Európai Unió koronavírus-járvány okozta gazdasági károk enyhítését célzó hitelfelvételét.

Az unió nyugati végein érdeklődve hallják ezt az érvelést, mert még jól emlékeznek arra, ahogy az időközben elbukott Matteo Salvini és Heinz-Christian Strache oldalán a magyar miniszterelnök a küszöbönálló politikai őrségváltásról, az 1968-as generáció elsöpréséről, a konzervatív pártok nacionalista fordulatáról értekezett. Hogy az orbáni Európa-politika a nyugati hódítás helyett jelenleg beéri a „beavatkozási” kísérletek visszautasításával, hasonló realitásérzékről tanúskodik, mint a szegénységi statisztikára való hivatkozás. A járvány ugyanis közbeszólt. Sehol sem látványosabb a politikai fordulat, mint Olaszországban, amelyre Orbán még hónapokkal ezelőtt is mint leendő legfőbb szövetségesére alapozott.

Az uniós költségvetést az Európai Bizottság összekötötte a járvány utáni gazdaságélénkítést szolgáló közös európai hitelfelvétellel, amiből 36 milliárd jutna Itáliának. Silvio Berlusconi sokat nem is gondolkodott az ajánlaton: „hülye lenne az ország” nem élni a többiek kezességvállalása miatt olcsó hitel lehetőségével, mondta, és ennek érdekében még a kormányon lévő szociáldemokraták támogatását is kilátásba helyezte. Ezzel elárulta Salvinit és Orbán többi olasz csodálóját, akik elvből utasítják el a szerintük brüsszeli befolyást növelő konstrukciót.

Hogy ennek mi köze a magyar belpolitikához? Az unióhoz való viszonyulást az elmúlt öt évben a bevándorlás kérdése határozta meg a legtöbb tagország belpolitikai küzdelmeiben, és ez a populista erők térnyerését, a mérsékelt konzervatívok jobbra tolódását hozta. Orbán joggal remélhette, hogy számára kedvező politikai változás következhet be a menekültválságban frontországnak számító Olaszországban és Spanyolországban, amivel az unió öt legnépesebb országából akár hármat is szövetségesének tudhat.

A koronavírus újraírta a prioritásokat.

A döntő kérdés az lett, milyen feltételek mellett hajlandóak az északi, pénzügyileg stabil országok a déliek segítségére sietni. A dilemmát nem a nagyvonalúság mértéke dönti el, hanem az euróövezet által alkotott sorsközösség. Ha ugyanis az olasz csizma szorít, akkor az Hamburgban is fáj. A kompromisszum megtalálása nem volt könnyű.