Arató László: NAT-vihar, avagy két hét bolondokháza

Ülök szemben a tihanyi ekhóval, azt kiáltom, fehér, azt hallom vissza, fekete, azt kiáltom, méz, azt hallom vissza, epe, azt kiáltom, olaj, azt hallom vissza, ecet.

Egyesületünk azt mondta, hogy a  NAT nem nemzeti, hallom a lakájmédia szerint, azt mondtuk, „túl nemzeti”. (Amúgy ez mit is jelenthet?) Azt mondtuk, hogy magyarból a „komoly óraszámcsökkentés mellett jelentős tananyagbővítést hajt végre. Annyira nem ad módot a képességfejlesztésre, a diákok egyéni fejlődésére, a módszerek és gondolatok sokféleségére, hogy egyáltalán nem szolgálja a diákok érdekeit.”

Azt mondtuk, az „alaptanterv az irodalom-tananyag egyetlen lehetséges rendezőelvének a kronológiát tekinti. Ezzel a 7–8. osztályos diákokat végképp elidegeníti az irodalomtól, a 9–12. osztályosokat szintén.” Erre azt mondja az M1: a „balliberális pártok szócsöveinek bírálata” nem szakmai, hanem ideológiai-politikai jellegű.

Azt mondtuk, ez „az alaptanterv újra az ideológia, a politika szolgálólányává teszi az irodalmi nevelést, s ezzel legalább negyven évvel veti vissza az 1978-ban a szolgálólányi szerepből kiszabadult magyartanítást”, ők azt mondják: lefasisztáztuk „a nemzet nagy íróit”. Nem zavarja őket, hogy nem az ideológiájuk, hanem a minőségük miatt gondoljuk, hogy Herczeg, Nyirő, Wass nem valók kötelezőként (!) a NAT-ba, mert a „hazaszeretet minőség kérdése” (Esterházy), nem pedig „hazapuffogtatásé” (Kisfaludy Károly).