Presser Gábor: Sosem képzeltem magam rocksztárnak, inkább zenész volnék
Korrajz a vasfüggöny mögötti abszurd időkről, a kommunista rock and rollról, az LGT csúcskorszakairól. A Presser könyve egy sűrű élet anekdotákba fűzött emlékei, élményei, történései – Szüts Miklós szavaival a „kis idők Nagy Tanújától”.
HVG: Ha valaki 520 oldalas emlékkönyv megírására adja a fejét, növesztenie kell az egóját, vagy inkább vissza kell venni belőle?
Presser Gábor: Ezen nem gondolkoztam, így hát se nem növeltem, se nem vettem vissza. Bevallom, élveztem a prózaírást, talán olyasmi volt, mint másnak a rejtvényfejtés. Élveztem kihasználni ezt a csodálatos nyelvet, és meglepődtem, mennyire más ilyet írni, mint dalszöveget. A hozzám közeli kortárs magyar írók műveiből „megtanultam olvasni”. Én egyfajta szlengből jövök, a Klauzál térről, úgy beszélek, ahogy egy zenész, és írásban is közreadtam néhány hülye kifejezésemet is, mint a komcsizmus, kapcsizmus, szocabszurd.
HVG: Hogyan élte meg, hogy a komolyzene felől berobbant beatzenészként egyből népszerű lett?
P.G.: Amikor az Omega kezdett nagyon befutni, két zenész kapott megkülönböztetett szeretetet, Elefánt (Molnár György) és Mecky (Kóbor János). Ők voltak a sztárok. Lauxnak, Benkő Lacinak, Misinek (Mihály Tamás) meg nekem együtt nem jutott annyi rajongás, mint nekik külön-külön. Kóbor mondta egyszer rólam: úgy néz ki, mint egy elégedett hetedikes. Tizenkilenc évesen jól táplált gyermekarccal ültem az orgona mögött. Valójában minden, amit csinálok, a nyilvánosságnak szól, de én mégsem szeretek a figyelem középpontjában állni. Egész életemben édes tehernek tartottam az ismertséget, a népszerűséget.