Olimpiai bajnokként tértem vissza Nápolyba ősszel a Posillipóhoz. A sydney-i siker eufóriája kitartott jó darabig. A sikersztorim az olasz bajnokságban is folytatódott. A karácsonyi-újévi szünet után viszont majdnem véget ért. Örökre.
Az aranyfiú
Egy januári hajnalon indultam vissza Budapestről Nápolyba. Róma után már szárazak voltak utak, beletaposhattam a gázba. Akkoriban még sportautóm volt, egy Toyota Celica, kicsi, könnyű, formás autó, hatalmas, erős motorral. Imádtam kihasználni a képességeit. Kétszáz körüli tempóval repesztettem a tiszta, éjszakai sztrádán. Szólt a zene, dörmögött alattam a motor, bent kellemes meleg, kint hidegen ragyogó csillagok. A nápolyi körgyűrűre érve visszavettem a tempóból, százhatvan-százhetvenre.
A lakásomhoz vezető lehajtó előtti kijáratnál egy pillanatra lenéztem valamiért az anyósülésre. Tényleg csak egy pillanat volt, de mire újra az útra emeltem a tekintetemet, már ott volt előttem egy, a sztrádára éppen felhajtott, vészesen lassú autó. Persze úgy is mondhatjuk, hogy én voltam vészesen gyors.
Megijedtem. El kellett rántanom a kormányt, hogy ne rohanjak bele. Így viszont a belső szalagkorlátnak csapódtam oldalról. Fém, a fémhez, iszonyatos, visító, súrlódó hang, szikraeső, ahogy száguldottam tovább. Észnél voltam, fékeztem és próbáltam jobbra kormányozni, hogy lejöjjek a szalagkorlátról, de nem fordult el a kerék. Viszont az autó fölemelkedett, a levegőben meg már hiába csináltam bármit.
Pörgött, forgott velem a gép, fogalmam sincs pontosan hogyan és hányat, csak a furcsa, fülsiketítő, kellemetlen, vészjósló, ismeretlen hangokra emlékszem, meg arra, hogy közeledik a beton zajvédő fal. Már nem csináltam semmit, csak repültem, és vártam a becsapódást. Félelmetesen szólt. Csattanó, dörrenő, fültépő robaj. Aztán halálos csend lett és teljes sötétség.
