Kásás Tamás minden idők egyik legsikeresebb és legismertebb magyar sportolója. Hogy ért fel a csúcsra ez a jóképű, két méter magas, szőke vízilabdazseni? A hullámvölgyekkel tarkított sztorinak nem minden eleme oly meseszerű, mint hinnénk. "Kása" pályafutását az M. Kiss Csabával közösen, visszavonulása után írt könyv alapján, több részben mutattuk be, ez a záró fejezet.
Sport miatt, pontosan emlékszem, kétszer sírtam. 1999-ben tehetetlen dühömben, 2008-ban örömömben.
Az első egy olasz bajnoki döntőn történt. A Posilippo Napolival egy meccsnyire voltunk az aranytól, a bajnoki címünk megvédésétől. A Rómával játszottunk, azzal a Rómával, amelyet Benedek Tibi is erősített.
Nagy volt a tét. Aki nyeri a meccset, az nyeri a bajnokságot is. Hatalmas, kőkemény csata volt. Az első három negyedben nagyon jól ment a csapatnak. Nekem is. Fapofával és nagyon jól játszottam. Vezettünk is eggyel. Az utolsó negyed legelején viszont a bírók elkezdtek ellenünk fújni. De valami rettentő csúnyán, átlátszóan.
Amikor pedig már sokadszorra ismét majdnem megfojtottak a római védők, a bíró ellenem ítélt megint. Elvesztettem a fejem. Két karomat magasan széttárva, gesztikulálva kérdeztem tőle, ez meg mi volt, majd a jobb tenyeremet lefelé fordítva végigsimítottam a vízzel párhuzamosan a levegőt, jelezve, hogy itt ennek vége, ha ennyire csalnak, akkor ennek itt vége, hagyjuk is abba. Erre végleg kiállított reklamálásért.
Kimásztam a partra és a sorsdöntő perceket kívülről kellett néznem. Szégyelltem magam, mert kiállíttattam magam a legfontosabb meccsről, pedig azért szerződtettek és azért fizettek, hogy ilyenkor ott legyek a medencében, és ne a parton.
A bírók vérengzést csináltak. Még két embert kiállítottak tőlünk. Kint guggoltam a medence mellett, és néztem megmaradt társaim harcát a túlerővel és a bírókkal szemben. Láttam, miként fogy el az erejük, láttam, hogyan hullnak el hősies küzdelmük ellenére, láttam, hogyan bukik el csapatom a csatában. Szétfeszített a tehetetlen düh, a kétségbeesés. Elsírtam magam.
(Egy évvel később újra mi lettünk a bajnokok.)
Egészen más sírás volt, amit a pekingi olimpia döntője után produkáltam.
Nagy feltűnést keltett és sok díjat elnyert A fehér várkastély című, Japánban, az Edo-korban játszódó társasjáték. Az alapötlete olyan, hogy elsőre nem is érti az ember, hogy lehet ezt kivitelezni, de az első játék után kiderül: A fehér várkastély rászolgált a sikerére.
Pálinkás József, az MTA volt elnöke a Népszavának arról is beszélt, hogy a magyar kormánynak nincs semmiféle tudománypolitikája, csak kósza ötletei.
A Gyurcsány-tánc óta nem láttunk ilyet.
