Ki meri állítani, hogy a sírás nem férfias? – Kásás Tamás életútja, 6. rész

15 perc

2021.01.11. 17:00

Kásás Tamás minden idők egyik legsikeresebb és legismertebb magyar sportolója. Hogy ért fel a csúcsra ez a jóképű, két méter magas, szőke vízilabdazseni? A hullámvölgyekkel tarkított sztorinak nem minden eleme oly meseszerű, mint hinnénk. "Kása" pályafutását az M. Kiss Csabával közösen, visszavonulása után írt könyv alapján, több részben mutattuk be, ez a záró fejezet.

Sport miatt, pontosan emlékszem, kétszer sírtam. 1999-ben tehetetlen dühömben, 2008-ban örömömben.

Az aranyfiú
Kásás Tamás tehetsége és eredményessége okán kiemelkedett még a magyar aranygenerációból is. Már juniorként megnyert minden kupát, felnőtt pályafutásának díjai, érmei szinte megszámlálhatatlanok: háromszoros olimpiai, kétszeres Európa- és egyszeres világbajnok, többszörös világkupa- és világligagyőztes, klubjaival sokszoros Euroliga- (gyakorlatilag a vízilabda BL-je), KEK- és LEN-kupa-győztes, kilencszeres olasz bajnok. A FINA szerint a 21. század első évtizedének legjobb pólósa, itthon egy másik korszakos klasszis, Faragó Tamás után a második lett a Pólósok pólósa szakértői szavazáson. Az egyetlen vízilabdázó, aki Eb-döntőben a győztes csapat összes gólját egymaga szerezte. Páratlanul sikeres pályafutását 2012-ben, a londoni olimpiát követően fejezte be. A sorozatunkban közölt könyvrészleteket itt találja.

Az első egy olasz bajnoki döntőn történt. A Posilippo Napolival egy meccsnyire voltunk az aranytól, a bajnoki címünk megvédésétől. A Rómával játszottunk, azzal a Rómával, amelyet Benedek Tibi is erősített.

Nagy volt a tét. Aki nyeri a meccset, az nyeri a bajnokságot is. Hatalmas, kőkemény csata volt. Az első három negyedben nagyon jól ment a csapatnak. Nekem is. Fapofával és nagyon jól játszottam. Vezettünk is eggyel.  Az utolsó negyed legelején viszont a bírók elkezdtek ellenünk fújni. De valami rettentő csúnyán, átlátszóan.

Amikor pedig már sokadszorra ismét majdnem megfojtottak a római védők, a bíró ellenem ítélt megint. Elvesztettem a fejem. Két karomat magasan széttárva, gesztikulálva kérdeztem tőle, ez meg mi volt, majd a jobb tenyeremet lefelé fordítva végigsimítottam a vízzel párhuzamosan a levegőt, jelezve, hogy itt ennek vége, ha ennyire csalnak, akkor ennek itt vége, hagyjuk is abba. Erre végleg kiállított reklamálásért.

Kimásztam a partra és a sorsdöntő perceket kívülről kellett néznem. Szégyelltem magam, mert kiállíttattam magam a legfontosabb meccsről, pedig azért szerződtettek és azért fizettek, hogy ilyenkor ott legyek a medencében, és ne a parton.

A bírók vérengzést csináltak. Még két embert kiállítottak tőlünk. Kint guggoltam a medence mellett, és néztem megmaradt társaim harcát a túlerővel és a bírókkal szemben. Láttam, miként fogy el az erejük, láttam, hogyan hullnak el hősies küzdelmük ellenére, láttam, hogyan bukik el csapatom a csatában. Szétfeszített a tehetetlen düh, a kétségbeesés. Elsírtam magam.

(Egy évvel később újra mi lettünk a bajnokok.)

Egészen más sírás volt, amit a pekingi olimpia döntője után produkáltam.