Van élet a kebabon és a turisták tömegén túl: Izmirben csodálkoztunk rá az ismeretlen Törökországra

Itt, Izmirben sziesztamódban vagyunk!

Oroszlántejjel, vagyis jeges vízzel hígított rakival és mezzék maradékaival az asztalon bámuljuk a naplementét a parti sétány mentén. Vagy hát a magam részéről bámulnám, de sokkal érdekesebbnek tűnnek a mozgóárusok: van, aki jégre pakolt mandulával – mint megtudom, remek másnaposságra –, van, aki töltött kagylóval (midye) baktat. A „Kordon”, a Törökország harmadik legnagyobb városának tengerpartján bő egy kilométer hosszan húzódó sétány pont olyan hely, amilyet az ember szeretne a háza utcájának a végébe. Helyiek sétálnak, szerelmespárok üldögélnek, a várost hirdető molinók keverednek a kormányellenes transzparensekkel, mi meg – ahogy isztambuli kísérőnk mondja – sziesztamódba helyeztük át magunkat, hogy turistaként még nagyobb sikerrel próbáljunk meg beleolvadni a háttérbe.

Aki járt már Isztambulban, átélhette, milyen az igazi tömeg. Legyen szó egy turistalátványosságról, a bazárról vagy szimplán a gigantikus, 16 milliós lélekszámú metropolisz belső részeiről, a hömpölygés lesz az egyik alapélménye, a másik pedig a sorban állás. Mikor utoljára jártam arra, emlékszem, ahogy az európai oldalról a tömeg miatt menekültünk át a Taksim tér környékére, az ottani tömeg miatt meg egy teljesen üres bárba – így úsztuk meg a város utolsó nagy terrortámadását, ami pont a tér melletti İstiklal sugárúton történt. Visszamennék a városba? Gondolkodás nélkül, bármikor. De azért megjegyeztem, hova lesz érdemes a tömeg elől elbújni.

A nagyvárosi hömpölygés maradt meg alapélményként az ország második legnagyobb városából is: Ankara a modern török állam fővárosaként száz év alatt hatmilliós metropolisszá nőtte ki magát, és bár turistából itt kevesebb akad, emberből annál több.

Biztos voltam benne, hogy Izmirben is így lesz, hiszen mégiscsak egy több mint hárommilliós kikötővárosról van szó, az Égei-tengerrel, remek konyhával és elképesztő ókori emlékekkel – leszállás után viszont csak néhány óra kellett, hogy magamévá tegyem az életérzést: a jól megérdemelt sziesztát.

A kozmopolita város

Izmirt minden arra teremtette, hogy igazi nagyváros legyen. A város – egészen a 20. századig használt görög nevén Szmirna – Kis-Ázsia egyik legfontosabb városa volt az Ókorban, kiváló elhelyezkedése okán az Égei-tengeri és az anatóliai kereskedelem fontos pontja lett, de a várost tartják Homérosz szülővárosának is. Homéroszról nem sokat tudunk – kezdve mindjárt onnan, hogy valójában arra sincs bizonyíték, hogy élt-e egyáltalán –, a nevéhez kötött művek keletkezését mindenesetre az i. e. 8. századra teszik. Azt annál inkább tudhatjuk, hogy két évszázaddal később a korábban virágzó várost a lűdiai birodalom királya, Alüatész rombolta le, majd ami megmaradt belőle, azt az ellenségei, a perzsák tüntették el a föld színéről. Az i. e. 3. században a perzsákat legyőző Nagy Sándor makedón király volt az, aki újjáépíttette Szmirnát a Pagosz domb oldalában, azon a helyen, ahol ma is megtalálható.

Izmir madártávlatból napjainkban

AFP / Anadolu / Berkan Cetin

Az egyre növekvő kikötőváros mindenki számára kívánatos hely volt, így nemcsak gazdagság és háborúk vártak rá a következő századokban, de rendkívül vegyes lakossága folytán igazi kulturális elegy alakult ki a Római Birodalom korszakától kezdve a bizánciakon át az oszmánokig. A 17. századtól – ekkor már Izmirként – fontos kereskedelmi központ lett, ahová szívesen érkeztek az Ibériai-félszigetről elzavart zsidók, örmények, a szomszédos görögök és nyugati kereskedők egyaránt. Ha ez nem lenne elég meggyőző a város sokszínűségéről és fontosságáról, még annyi, hogy a várost Isztambullal kötötte össze az első törökországi vasútvonal. És bár az oszmán birodalom bukását követő török-görög háború után a görögök nagy része távozott a városból (ekkor győzött végérvényesen a névváltozatok között az Izmir), egy tűzvész pedig a régi város nagy részét lerombolta,

a sokszínűség és a történelmi hagyományok most is jól érezhetők, még a modern házak falai között is.

Ha kíváncsiak vagyunk erre a gazdag történelemre, érdemes a látogatást egy gyorstalpalóval kezdeni a város új történeti múzeumában, az İzmir Kültür Sanat Fabrikasıban, amelynek egy dohánygyár (Alsancak Tekel Sigara Fabrikası) egykori telepe ad otthont.

Várostörténeti múzeumot sokfélét láthattunk, ez az a kategória, amelyiket nem csak a gyorstalpalás (és a hűtött beltér) miatt érdemes meglátogatni, nem is csak azért, hogy lássuk, mennyire kellemesen fel lehet újítani egy hagyományos gyártelepet. Kaphatunk egy ízelítőt abból a gazdag kultúrából is, amelyért érdemes kirándulást tenni, ha már Izmirbe eljutottunk. A legismertebb ilyen célpont a várostól délre Efeszosz, Artemisz istennő városa, amelyet korában a hét csoda egyikének tartottak, északra pedig Pergamon – mindkét hely a világörökség része ma, a turisták is jól ismerik.

Ha viszont azt akarjuk megtudni, mit is jelent a sziesztamód, hörpintsük fel a kávénkat az egykori dohánygyár kávézójában, és lófráljuk még egy kicsit a városban, majd induljunk el kelet és nyugat felé.

Kemeralti bazár

Aki járt már igazi bazárban és az emlékeiben turkál, sok szót fel tud idézni, de a szieszta aligha lesz közöttük. A nyüzsgés, a színek, a titkos járatokkal teli labirintus és a macskák inkább. Nos az izmiri bazárban ezek is éppúgy megvannak, mint akár Isztambulban, az egésznek mégis van egy sokkal nyugodtabb hangulata. Pedig mecsetek és zsinagógák sorakoznak itt is, alkudni is éppúgy lehet, természetesen vannak szőnyegek és ékszerek (tekintsük őket valódinak), luxusmárkák töredékáron (még véletlenül se tűnnek valódinak), régiségek a bronztálaktól a hetvenes évekbeli poplemezekig, és persze fűszerek, teák és élelmiszerek.

Macska a kemeralti bazárban

Gyükeri Mercédesz

A helyiek viszont mintha bíznának abban, hogy ezeknek úgyse tudunk ellenállni, nem akarják mindenáron és minden létező eszközzel ránk tukmálni a portékáikat. Persze, nem tudtunk ellenállni, de ki is tudna nemet mondani egy bárányfejhúsból és agyvelővel készülő söğüş szendvicsre – kevésbé bevállalósoknak meg ott van a helyi szefárd zsidó konyha nevezetessége, a tahinivel töltött péksütemény, a boyoz vagy a sajtos-paradicsomos-kolbászos melegszendvics, a kumru.

A bazár a város nyüzsgő részének a felfedezésére is kiváló kezdőpont, a közelben van az ókori város maradványaival az Agóra, a város egyik jelképének számító, a Konak téren 1901-ben felállított Óratorony – és természetesen ipari mennyiségű menyasszonyiruha-bolt.

Urla

Ha az izmiri gasztronómia legjavát akarjuk megismerni, érdemes elindulni a város Kordonon túli, végtelennek tűnő tengerpartja mentén nyugat felé, Urlába. Urla igen széles terület, ahol találhatunk strandot, kikötővárosokat, arborétumot, ókori emlékeket is. Az elmúlt években azonban a hely gasztronómiai központként vált ismertté, ami aligha véletlen, hiszen igen gazdag mezőgazdasági területről van szó. Anatóliában itt készítettek először olívaolajat – a gyártás több évezredes történetét az Uzunkulu falu szélén található múzeumban lehet most megismerni. A Köstem olívaolaj cég által alapított komplexum számtalan technológiát mutat be, és szerencsére meg is mutatja, hogyan lehet megkülönböztetni egymástól egy jó és egy rossz minőségű olívaolajat.

A helyi borkultúra promotálására már itt is kialakítottak egy „borutat”, az igazi truváj azonban az, ahogyan sztárstátuszba emelték az articsókát. Urlában fesztivált szentelnek a nálunk alig ismert zöldségnek, de a virágzó vagy még csak bimbózó zöldséget mindenhol meg lehet vásárolni az ünnepen túl is, és egy életre megtanultam:

az articsóka sokkal többet tartogat, mint a boltban kapható, nem túl izgalmas konzerv valami.

Az urlai gasztronómia ennél is gazdagabb: az optimális klímának és a termékeny talajnak köszönhetően számtalan zöldség és fűszernövény kap kiemelt helyet a halak és az olíva mellett. Amikor pedig zöldségről beszélünk, lépjünk egy szintet felfelé az ismert török konyha alaphozzávalóin túl: bátran használnak itt tulajdonképpen mindent a cukkinivirágtól vagy vadspárgától a papsajton át a pitypangig és a bogáncsfűig – egy jó olívaolaj vagy egy hozzákevert joghurt vagy labneh (vagyis lecsepegtett joghurtból készülő lágy sajt) mindent fel tud dobni.

Eladó articsóka

Gyükeri Mercédesz

Mindez igaz persze az izmiri konyhára is, de hogy mégis Urláról beszélünk, nem véletlen: az elmúlt években szó szerint gasztroforradalom zajlott le a régió központját jelentő Urla városkában, ahol most egymást érik a Michelin által ajánlott, csillaggal díszített vagy éppen a fenntarthatóságot díjazó zöld Michelin-csillaggal díjazott éttermek. Az jól látszik, hogy itt nem a tálalás szépségét díjazták, hanem tényleg a helyi zöldek igazán kreatív alkalmazását, bizonyítva, van élet a töltött szőlőlevélen túl is.

Érdemes ide is ellátogatni, mielőtt nagyon megtelik turistával.

Hierapolisz és Kibyra

Ha kelet felé indulunk Izmirből, bő két óra alatt érünk el egy igazi kettő az egyben látványossághoz: Hierapolisz ókori városának romjaihoz, amelynek az egyik bejáratától nem messze található egy különleges természeti képződmény, a Pamukkale forrás. Jó, ha igazán pontosak akarunk lenni, érdemes megfordítani a sorrendet, hiszen minden bizonnyal a város épült fel a termálforrás mellé. Pár ezer évvel később ennek persze nincs különösebb jelentősége, aki most odalátogat, egy befagyott vízeséshez hasonló természeti képződmény mellett csodálhatja meg az ókori város maradványait, Kleopátra fürdőjével – igen, a legenda szerint az egyiptomi királynő is megfordult itt -, színházzal, templommal, szentéllyel és egy gazdag város emlékeivel.

Hierapoliszi színház

Gyükeri Mercédesz

És természetesen turistákkal – bár igazi torlódást csak a termálforrásnál találtunk, ahol a biztonság kedvéért gyakorlatilag négyzetméterenként lepakoltak egy a csúszós felületre figyelmeztető táblát.

Aki viszont hajlandó még száz kilométert autózni, és nem fél egy laza hegymászástól sem, érdemes elmennie Kibyráig, ahol a hegyi bokrok között – és a modern városka fölött – egy elképesztő római kori város maradványaihoz juthat el. A nyolcvanas évek végén megkezdett és kétezres évek elején felpörgetett feltárás nyomán ma már egy a zenekari árok helyén gyönyörűen megmaradt Medúza-mozaikkal díszített színház, sírboltok, agóra, egy vízvezetékrendszerrel és látványos szökőkúttal együtt megmaradt fürdő és egy stadion romjai is elénk tárultak – miközben turistával szinte nem is találkoztunk.

Vízvezetékrendszer Kibyrában

Gyükeri Mercédesz

A kivétel pedig annál nagyobb élmény volt: egy stadionnál egy japán turistával futottunk össze, akiről kiderült, hazájában a Kodály-társaság tagja, és épp Magyarország felé készül egy kultúrtúrára, ezt megelőzően ugrott be ide, és ha már összetalálkoztunk, el is énekelt nekünk egy magyar népdalt az egykori stadion több ezres lelátója előtt, Törökország közepén. Kicsi a világ.

Leltár

Ahogyan eljuthatunk ide: a SunExpress indít Budapestről közvetlen járatot Izmir felé heti két alkalommal.

Amikor a legjobb idelátogatni: főszezon előtt és főszezon után – az ókori romok látogatása bizony megterhelő lehet a nyári hőségben. Az articsókafesztivál áprilisban van, de a borkultúra miatt az őszi hónapok is ideálisak lehetnek.

Amit nem árt magunkkal vinni: naptejet, kényelmes cipőt és készpénzt.

Amitől leesett az állunk: Kibyra és az a változatosság, ahogy Urla környékén el tudják készíteni az articsókát. Az Urla Bagevi párolt, majd vinegrettel leöntött zöldségére sokáig emlékezni fogok.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Urla Bağevi Vineyard Hotel (@urlabagevi) által megosztott bejegyzés

Amiért otthon érezhetjük magunkat: a török konyhát mindenki ismeri, nem is csak a számtalan kebabos büfé miatt, de az ízvilága is közel áll a magyarhoz. (Naná, sok dolgot vettünk át mi is, kezdve a paradicsom vagy a paprika használatától.) A jó török konyha így igazi élmény lesz, még akkor is, ha a hozzávalók nem annyira hétköznapiak nálunk.