Csizmadia Ervin: Miért van nálunk mániákusan mindig egy kiemelkedően nagy párt?

Ez az írás egy ritkábban elemzett témáról, a nagypártok belső életéről szól. Nem feltétlen az óhatatlan belső intrikákról (bár az elején arról is szó lesz), hanem sokkal inkább arról, hogy mi is a nagypártiság és főleg, hogy mi az ára. Ezt az árat nem könnyű megnevezni, mert a nagy pártoknak jó ideig megy a szekere, s olyankor keveseket érdekel, hogy mitől megy és milyen áron. Magyarországon azonban mániákusan mindig megjelennek a nagy, a többiek fölé emelkedő pártok? Miért van ez így? Fontos kérdés, és a magyar politikatörténet ad is válaszokat.

xxxx

Kezdjük azonban távolabbról. 1849 elején vagyunk. Javában zajlik a szabadságharc, és a magyar kormány túl van a Debrecenbe költözésen. Nincs túl azonban a széthúzáson, amely éppen hogy a debreceni időkben válik méretessé. Egészen pontosan arról van szó, hogy a kormány kebelében két „párt” vetélkedik egymással. Az egyik, amelyik radikális szakítást szeretne a Habsburgokkal (már jóval április 16. előtt); a másik, amelyik valamicskével megfontoltabb és mérsékeltebb. Neveket is mondhatunk. Az előbbi táborba tartozik Madarász László, az utóbbiba Nyáry Pál és az ifjú Jókait. Az előbbi tábor minden követ megmozgat, hogy az utóbbit a szó szoros értelmében kikészítse, ám végül nem sikerül neki. Sőt fordul a szerencse, és a Jókai-féle tábor ás elő kompromittáló dokumentumokat, majd bizonyít rá a Madarász-táborra mindenféle vétségeket. A kormány és a kormányzópárton belüli vetélkedés tehát roncsolja azokat a heteket és hónapokat, amelyben pedig összetartás kellene. De összetartás nincs. Mindezeket Mikszáth Kálmán örökíti meg az utókor számára a „Jókai Mór élete és kora” című egészen parádés könyvében.

Az unióban nem értik, miért élünk Mucsán

Nyugaton nem egyetlen igazságban hisznek, de nálunk semmi sincs úgy, mint ott. Miért is? Csizmadia Ervin írása.

Tekintsünk most el attól, hogy a forradalom és szabadságharc koráról nekünk roppant egyoldalú olvasmányélményeink vannak. Ne hibáztassunk senkit, hogy mit sem tudunk a politika akkori természetéről, a belső harcokról – az eszményítő emlékezet, meglehet, ezt kívánja, és nem akar szembenézni a politika rútabb természetével. Foglalkozzunk csak azzal, hogy a pártpolitika, úgy tetszik, még a legmagasztosabb időkben is hasonló jellemzőket mutat.