„Nem tudtam, tényleg nem. Ennek semmi,
De semmi nyoma, igaz?” „Úgy van. Nulla emlék.
Abszolút jelöletlen – felelte Mátrai. –
Száz sétálóból kábé száznak nincs fogalma.”
Binder beleborzongott, és nem csupán
A túrázók tudatlanságába. „Ez is Buda.”
(Térey János: A legkisebb jégkorszak)
Vannak dolgok, amelyekről nem dönthetünk. Ilyen a saját múltunk – ez mindenképp elkísér minden egyes embert, családot és olyan nagyobb közösségeket is, mint egy város lakói. Sőt, a közös múlt tesz minket valódi közösséggé. A kérdés az, mihez kezdünk ezzel az örökséggel.
Szembenézés, feltárás és a következmények levonása helyett melldöngetéssel és sérelmeink gondos ápolásával próbáltuk elkerülni az érdemi feldolgozást.
Látjuk, ez hova vezet; egy kettészakított, mogorva, befelé forduló társadalomhoz, ahol sokszor egyáltalán nem értjük egymást. Nem is érthetjük, hiszen ehhez a kulcs a múltunk közös feldolgozása lenne, egymás meghallgatása, megismerése és megértése, pontosan az, amit a XX. század traumáival kapcsolatban a mai napig nem végeztünk el.
