A második világháborúból a győztes hatalmak azt a fatálisan téves tanulságot vonták le, hogy minél tisztább nemzetállamok jönnek létre etnikailag, annál kisebb a veszélye annak, hogy újra háborúba keveredjenek a népek. Ezt a célt szolgálta kb. tízmillió német kitelepítése. Általános volt az a felfogás, hogy a háborúkban nemzetek vesznek részt: amit egy-egy állam keretében és annak nevében tesznek, azt maga a nemzet teszi, az magának a nemzetnek bűne vagy erénye. Kollektíve.
Ez a felfogás teljesen általános volt a magyar közéletben, a magyarországi pártok körében is. A németellenesség pozitív értelmű kulcsfogalom volt Magyarországon is a világháború utáni években.
A kor felkorbácsolt közhangulatával is szembemenve 75 évvel ezelőtt, 1946 januárjában a nácik politikai vagy származási üldözötteinek egy kicsiny, ám tekintélyes csoportja nyilvánosan emelt szót a magyarországi németség kollektív bűnössé nyilvánítása és kitelepítése ellen.
Természetesen Csehszlovákiában is ez a felfogás uralkodott, mégpedig jóval erőteljesebben, miután a Csehszlovák Köztársaságot már a világháború előtt felszámolták. A német területi igények és a magyar irredenta, a Szudéta vidéket Németországhoz rendelő Müncheni Egyezmény és a Felvidéket Magyarországhoz rendelő első bécsi döntés közvetlenül összekapcsolódott. A likvidálásnak Németország és Magyarország voltak a kezdeményezői és kedvezményezettjei.