Az oltáselleneseket vegzáló politika populista eszközöket használ, és nagyon jól teszi

A koronavírus-járvány időszaka egyszerre okozott közegészségügyi, gazdasági és politikai krízist, azonban amíg előbbi kettőre a vakcinák és a gazdaságélénkítő programok (és az újranyitás) jó hatással voltak, utóbbi jó eséllyel még évekig meghatározza a közbeszédet, különösen azért, mert

amikor a lakosság érezhető hányada fittyet hány a tudományra, és nem veszi fel az oltást, akkor a politikusok dolga, hogy meggyőzzék őket az oltás szükségességéről.

A problémának két dimenziója van. Van egy alapvető türelmetlenség a társadalom azon nagy többségében, amely már felvette az oltást, magyarul kivette a részét a védekezésből, miközben az oltatlanok meggyőzése pedig, mint a statisztikák mutatják, szinte lehetetlen.

A járványból való kilábalás a szakemberek kezéből egyre inkább a politikai döntéshozókéba kerül, akiknek hosszú távú vízióikat (ha voltak egyáltalán) derékba törte a pandémia. Közülük is különösen szorult helyzetben vannak azok, akik az elhúzódó oltási patthelyzet alatt választási kampányban is találják magukat, és szembesülnek azzal a nehézséggel, hogy a választói táboruk nem egyezik meg azzal a közösséggel, amely beoltatta magát.

Ez a közösség annál népesebb és türelmetlenebb, minél nyugatabbra megyünk Európában. A türelmetlenségből pedig könnyedén lehet politikai tőkét kovácsolni, és egyre többen így is tesznek: az oltásellenes-ellenes politika Franciaországban, Ausztráliában, és még a szomszédos Ausztriában is gyökeret eresztett, és bár

nem biztos, hogy a kiindulási problémát megoldja, az oltott többség megerősítése könnyen megmutatkozhat szavazatokan.