A szankciók az ártatlanokat jobban sújtják, de a háborúnál a rossz szankció is jobb

Egy ország ellen hozott gazdasági szankciók akár tíz éven át évi 2,5-3,5 százalékkal vethetik vissza a reál-GDP növekedését, komoly probléma viszont, hogy a szankciók csak az esetek alig harmadában hoznak sikert, de legalább sikerült azonosítani azokat a pontokat, amelyek a sikeres esetekben megvoltak – erről volt szó a közgazdasági elméleteket bemutató sorozatunk előző részében. Most a gazdasági büntetések egy másik fontos kérdését járjuk körül. Két fontos probléma van ugyanis a szankciókkal még akkor is, ha a kívánt célt elérik. Mindkettőnél sokat kutatták már a közgazdászok, mit lehet kezdeni a kockázattal:

• nem okoz-e nagy kárt a szankciót elrendelő országnak,
• tényleg azokat bünteti-e, akiket kell?

Özgür Özdamar és Evgeniia Shahin 2021 nyarán közzétett tanulmányukban azt írták: minél nagyobb gazdaság ellen hozzák meg a szankciókat, annál nagyobb kárt tud egy ország saját magának okozni ezzel. Például amikor a Tienanmen téri vérengzés után az Egyesült Államok büntetni akarta Kínát, akkor az az amerikai inflációt is feljebb lökte. Máskor a válaszlépések kellemetlenek: 2014-ben az EU szankciókat vezetett be Oroszországgal szemben, az a teljes EU-t nem érintette ugyan rosszul, de az orosz válaszként adott szankció a balti államok GDP-növekedését 0,4-0,8 százalékkal visszafogta. Igaz, ez rövid távú hatás volt, a piac gyorsan korrigált. És van, amikor még jól is járhat egy ország azzal valamennyire, ha büntetik: a Zimbabwe ellen az 1980-as években bevezetett szankciók hatására fel kellett pörgetni a helyi iparosodást, ha egyszer külföldi termékek nem nagyon érkeztek.

A probléma az ezzel az egésszel a szerzők szerint, hogy túl kicsi az esetszám, nem túl sok szankció időszakát lehet vizsgálni, ha a különböző méretű gazdaságokra akarjuk lebontani az elemzést, ezért mindez tanulságos egyedi példák sora lehet, de közgazdasági törvényszerűség egyelőre nem.