Háború Ukrajnában
Több mint három éve tart már az orosz-ukrán háború. A frontvonalak mára lényegében befagytak, a konfliktus mégis eszkalálódni látszik, ahogy a háborús felek igyekszenek minél több szövetségest és fegyvert szerezni, illetve több országot bevonni a konfliktusba. De vajon mi lesz döntő: a fegyverszállítmányok, a szankciók, vagy esetleg a béketárgyalások? Meddig tartanak ki az ukránok és meddig tűri az orosz társadalom a veszteségeket? Cikksorozatunkban ezekre a kérdésekre is igyekszünk válaszolni.
Az Oroszországban közismert irodalmi anekdota szerint az idős és akkor már súlyosan alkoholbeteg Mihail Solohovot egyszer megkérdezte a fia, hogy valójában mikor ért véget az orosz polgárháború. Ezen az 1970-es évekre datált anekdota szerint Solohov így válaszolt a – szintén zenész – fiának:
az ma is tart.
Ahogy az 1917-es forradalmat követő polgárháború megteremtette az ukrán proto-államiságot, úgy a szemünk láttára zajló pokol teremti meg a modern ukrán nemzetet. Van rá esély, még ebben a háborúban is megvan rá az esély, hogy ez az új ukrán nemzet nem az archaikus, premodern (valójában persze: posztmodern) etnikai nacionalizmusra épül. És nem csak az elnök, vagy épp a védelmi miniszter „etnikai” hovatartozása okán, hanem az úgynevezett Donbasz-kérdés, a Donbasz-lecke megértése miatt.
Az elmúlt három háborús hétben nemzetközi médiasztárrá lett ukrán elnöki tanácsadó, Alekszej (Olekszij) Aresztovics évek óta előre jelezte azt a háborút, és ugyanolyan régóta küzd nyilvánosan az etnikai nacionalizmus ellen. Aresztovics a háború kitörése óta Ukrajna kollektív esti nyugtató pszichoterapeutájaként is működik. Ukránul, oroszul mindenféle indulat és mocskolódás nélkül számol be a háború aktuális állásáról (eredetileg hivatásos katonatiszt, felderítő, aki Angliában is járt katonai akadémiára), és én még egyszer sem hallottam őt az elmúlt hetekben triumfalista hazugságokat ígérni a szenvedő ukrán lakosságnak.
A 2014-es Majdan, majd a krími és a donbaszi orosz megszállást követően az etnikai nacionalizmus, a hangosan és látványosan oroszellenes ellen-putyinizmus sokáig az ukrajnai politika fősodrának tűnhetett.
Ezt erősítette Petr Porosenko (ex-)elnök, aki egyszerre volt képes az „Armija, vira, mova” (hadsereg, hit, nyelv) primitív jelszó nevében lavírozni az oroszországi Lipeck és Washington között, és intézni saját multinacionális cégeinek ügyeit. Kedélyes kelet-európai, transznacionális dealjeit, elnökként, otthon bántó nacionalizmussal igyekezett eladni. Ebben kiváló partnere volt Vlagyimir Putyinnak. Az ő elnöksége aranykor volt a Fradi-MTK (Steaua-Dinamo, Szpartak-Zenit, Sparta-Slavia stb.) képletben gondolkodóknak, és a társadalmainkat a fociszurkolók kétbites világképére formáló politikai machinátoroknak.
