Amivel Sztálint segítette, azzal most Putyin ellen dolgozik az USA – mi az a kölcsönbérleti törvény?

Ha tűz van a szomszédnál, de a szomszédnak se slagja nincs, se 15 dollárja, hogy vegyen egyet – példálózott Roosevelt amerikai elnök 1940 decemberében –,

akkor odaadom neki az enyémet, és nem kérek tőle 15 dollárt, hanem majd visszaadja, ha eloltotta a tüzet.

Az egyszerű és népszerű magyarázat mögött súlyos politikai és jogi kérdések bújtak meg, és 1941-ben Roosevelt ügyesen kerülte meg a buktatókat. Akkor, amikor az USA közvéleménye nehezen szakított azzal a politikával – történésznyelven az izolacionizmussal –, amely kényelmes távolságot tartott a tengerentúli bajoktól, és amikor nem lett volna célszerű minduntalan parlamenti jóváhagyást kérni a távoli Európában folyó háború ügyeiben.

Az USA akkor még semlegesnek nyilvánította magát (hadat csak később üzent, amikor a németekkel szövetséges japánok 1941. december 7-én Hawaiiban megtámadták Pearl Harbor kikötőjét). Lengyelország 1939-es lerohanása után azonban Roosevelt jónak látta támogatni a nácik ellen harcolókat, leginkább a Franciaország 1940 júniusi eleste után magára maradó Nagy-Britanniát. Eleinte úgy, hogy azonnali fizetség ellenében lehetővé tette a gyors és bürokráciamentes szállításokat.

Ez volt a cash and carry (fizesd ki és vidd) néven ismert rendszer, ám a briteknek hamar elfogyott a pénzük, aranyuk. Ezért teremtett magának felhatalmazást Roosevelt ahhoz, hogy ingyen küldjön hadianyagot, élelmet. A hivatalosan az Egyesült Államok védelmének előmozdításáról szóló törvény 1941. március 11-én lépett hatályba.

A törvény szövegében a kölcsön és a bérlet (lend, illetve lease) mellett a birtokba adás több formája is szerepelt – az adomány vagy az ajándék véletlenül sem. Formálisan arról volt szó, hogy ha vége lesz a háborúnak, akkor a britek visszaadják, ami megmaradt, vagy más módon megtérítik, amit kaptak.