Beléphetünk a házaiba, láthatjuk freskóit, pirulhatunk a falfirkáin – és még balsorsú lakóival is találkozhatunk. Pompejit igazán jól ismerjük, ám úgy lehet, mégis több, fontosabb és izgalmasabb mindaz, amit nem tudunk a Vezúv által elpusztított városról.
„Sötétség szakadt ránk, nem olyan, mint a holdtalan vagy felhős éjszaka, hanem olyan, mint mikor zárt helyiségben eloltják a lámpát. Ekkor felhangzott az asszonyok jajveszékelése, a gyermekek siránkozása, férfiak kiáltozása: némelyek a szüleiket, mások a gyermekeiket vagy a házastársukat szólítgatták, vagy a hangjukról lassan felismerték.”
Szemtanúként így emlékezett vissza a mindig oly csiszolt stílusú ifjabb Plinius a Vezúv i. sz. 79-es nagy kitörésére, amely eltüntette a föld színéről Pompeji, Herculaneum és Stabiae városát, s megölt több ezer embert (köztük a természettudós és flottaparancsnok nagybácsit, az idősebb Pliniust is).
A Titus római császár rövid és máskülönben eseménytelen uralkodása idején lezajlott katasztrófa emlékét megőrizte több antik történeti munka is, ám a Suetoniusnál vagy Josephus Flaviusnál fellelhető említések egészen a XVIII. századig alig jelentettek többet az utókor számára puszta adatnál.
Az 1730-as évektől fogva azonban kutatni kezdték Dél-Itáliának e tájékát, s az előbb kincskereső, majd immár föltáró jellegű ásatások újra megismertették a világgal Pompejit, az egyszerre holt és mégis eleven várost.
Hogyan indult az iráni nukleáris program? Hogy vélekedtek az ország legfőbb vallási vezetői az atombombáról? És legfőképpen, milyen valós kockázata lehet egy iráni atomfegyvernek?
Ezúttal üres volt a csomagtartó.
Az okok most egyértelműek.
Pénteken Genfben találkozik az iráni külügyminiszter brit, francia és német kollégáival, valamint az EU külügyi képviselőjével.
Nem a „luxizás” leleplezése hozza magával a felháborodást. A nagy változásokhoz vezető lendület hosszú idő alatt halmozódott fel.
A Bonbonetti irodákat is fog építeni.
Rendkívül értékes lehet.
