Parászka Boróka: A filozófus

„Gazsi” – mindenki tudja, ki az, akit ezen a néven tiszteltek, és akire immár ezzel a névvel emlékeznek.

Szó szerint tömegek által használt családias, barátságos, személyes megszólítás, pedig mögötte egyáltalán nem mórikáló, hanem nagyon is kijózanító, utolsó reményeinket is tövig metsző életművek vannak. Több is: egy filozófiai, egy közéleti-publicisztikai és egy irodalmi életmű fut párhuzamosan a szövegeiben, köteteiben, amelyek végül össze is nőnek. Így válik megkérdőjelezhetetlenül egyedivé és kivétel nélkül minden olvasóját elemi erővel érintővé az, amit Tamás Gáspár Miklós – írjuk hát ki a teljes nevet – hátrahagyott. A magyar (és az egyetemes) filozófiatörténet renegátja, különutasa, merész kísérletezője, a magyar politikatörténet egyszemélyes, pótolhatatlan intézménye, az iskola nélküli, de sosem lankadó figyelmű, iróniával fegyelmező tanítója. Művelt és erős ízlésű ember. Miért vált mindenki Gazsijává?

Hont András: TGM meghalt

s csak azért nem sorolhatjuk, hogy mi minden száll vele a sírba, mert ha őszinték vagyunk magunkhoz és hozzá, akkor pontosan tudjuk, hogy a rengeteg dolog közül, amely életében foglalkoztatta, oly sok minden évtizedek óta halott. Írásai egy jelentős részében letűnt eszmék, elmúlt világok, elpárolgott érzelmek, felszívódott hangulatok, feledésbe merült szereplők néhol szomorkás, néhol pajkos, de idealizálástól és nosztalgikus sóhajoktól mentes krónikása.

A XX. század második felére a pecsétet Magyarországon egy filozófusper tette: 1973-ban vált egyértelművé, mennyire megváltoztathatatlan, korrigálhatatlan a korabeli rendszer. A XXI. századi társadalmi-politikai omlás biztos jele 2011-ben filozófusok megvádolása volt (áldozatai majdnem ugyanazok). A filozófusok messziről tisztelt vagy éppen rettegett és utált, a legritkábban értett szereplői a magyar tudományos, kulturális és társadalmi életnek, tulajdonképpen évszázadok óta.