Hamisított történelem – 4. rész: Gasztrokamu, avagy a csirke tikka masala igaz története
12 perc
2023.01.28. 17:00
A II. világháború eseményeitől és a „nagy emberek” legendáitól kezdve a családi mítoszokig a történelemhamisítás mindenütt jelen van. Otto English újságíró a történelem kisebb-nagyobb hazugságait vizsgálja meg, hogy megmutassa, miként manipulálják ezek a jelenünket, és hogy sok minden, amit történelmi ténynek tekintünk, valójában fikció. A könyv fanyar humorral, közvetlen stílusban tárgyalja a történelmet és a történetmesélést. Nemcsak rámutat a hazugságokra, hanem feltárja azt is, miként formálódtak ezek a hiedelmek az idők során. A Hamisított történelem című kötetet, melyből több részletet is közlünk, a HVG Könyvek adja ki.
Még harminc évvel ezelőtt is, és az azt megelőző hosszú, kulináris nihilben a brit konyha leginkább egy szörnyű bűncselekmény helyszínére hasonlított.
A háborút követő időkben a kontinensen élők heppje volt a jó étel, akárcsak a zuhanyzás és a kölni. A brit konyha dacosan ehetetlen maradt. Ugyanazon szörnyű felsőbbrendűségi tudat gasztronómiai változatáról beszélünk, ami apámra és családomra erőltette az Austin Montegót.
Az ezt követő évtizedekre jellemző kollektív amnézia miatt elképzelni is nehéz, milyen szörnyű időszak volt ez. Azok az alapvető élelmiszerek, amelyek ma minden szupermarket polcán megtalálhatók, nem is léteztek. A hummuszt, crème fraîche-t és pestót hírből sem ismertük. A fokhagymát a franciák hordták a nyakukban, hogy elriasszák az angolokat. Csak instant kávét ittunk, melynek textúrája leginkább a festékére emlékeztetett. Lényegében egyedül kenyérből volt választék. Négyfélét vásárolhattunk: fehéret, barnát, szeleteltet, nem szeleteltet. Az olívaolajat a gyógyszeres szekrényben tartottuk, és csak azért vettük elő nagy ritkán, hogy segítségével eltávolítsuk a hallójáratunkat eldugító fülzsírt. A hetvenes években az avokádó csupán egy volt a fürdőruhaszínek palettáján.
A legtöbben élelmiszeripari hulladékot ettek: mirelit halat, bizonytalan eredetű, természetellenesen fehér kolbászt, babot, tepsiben sült krumplit, porból készült burgonyapürét − amit mennyei finomságnak tartottak. Vasárnap talán ettünk sült húst, de a zöldségekkel csúnyán elbántunk, akárcsak a Vezúv Pompeji lakóival, i. sz. 79-ben.
A legtöbb brit minden fogást íztelenre készített.
De az éttermekben sem volt jobb a helyzet. Az egyszerű halandóknak többnyire be kellett érniük Nagy-Britannia unalmas étteremláncaival, ahol túlárazott, menzaízű ételt adtak tejes teával. A pubokban ugyanazt a vackot készítették, mint amit otthon ettünk, csak petrezselyemzöldjével körítve. A borivást gyanakvás övezte, mert ismerni kellett hozzá egyes idegen szavak kiejtését, a vegetáriánusokat pedig valószínűleg feljelentették a titkosszolgálatoknál.
Nagyon könnyű − mi több, csábító − meggondolatlanul visszasírni azokat az időket, amikor megvolt még az összes fogunk és hajunk. De csak egy félkegyelmű vágyhat a hatvanas, hetvenes és az azt követő évek brit konyhájára. A Tescónak még az 1990-es években is fel kellett kérnie a komikus Dudley Moore-t, hogy egy reklámban magyarázza el, mi az a prosecco és a tiramisu.
Egy Dudley Moore-féle Tesco-reklám: