José Saramago, Portugália egyetlen irodalmi Nobel-díjasa holtában is imponáló maradt

Restellt vagy éppenséggel elrekkentett korai művek, majd nagy sokára a hazai és világsiker, amely csak a hatvanadik életév táján érkezett el az addig inkább vaskezű szerkesztőként és elkötelezett kommunista értelmiségiként ismert íróhoz. Nem vitás, José Saramago pályaíve igazán nem volt szokványos, amiként merőben egyedinek bizonyult olvasók milliói számára az elbeszélői modora is: hosszú, olykor már-már programszerűen végeérhetetlen mondatai csakúgy, mint a mindenkori cselekményt bőszavú filozofikus kitérőkkel feldúsító iránya. Ahogyan az (ön)iróniát is előszeretettel alkalmazó irodalmár már Nobel-díjasként megfogalmazta:

„Valószínűleg nem vagyok regényíró, valószínűleg olyan esszéíró vagyok, akinek regényeket kell írnia, mert esszét írni nem tud.”

Saramago alulról küzdötte fel magát, és jobbára autodidakta volt, ifjú- és felnőttkorának tekintélyes hányadát pedig egy kegyetlenül bornírt és menthetetlenül provinciális diktatúra árnyékolta be. Salazar rendszere, az Új Állam (Estado Novo) nemcsak bigottan katolikus és megveszekedetten antidemokratikus volt, de megkísérelte konzerválni Portugália réges-rég illuzórikus világbirodalmi küldetését is. Saramago ebben a közegben lett a nemzeti mítoszok, a közösségre parancsolt kényszerhitek kritikusa, egyszersmind illegális kommunista. Innen tekintve már szinte kézenfekvőnek tűnhet, hogy irodalmi jelenléte és írói mondandója csupán a diktatúrát megdöntő 1974. áprilisi szegfűs forradalmat követően válhatott markánsabbá.

José Saramago háza, ma már múzeum: