„Milyen arcát mutatná a XX. század, ha a történelmét azok írták volna, akiket soha nem kérdeztek meg, akiknek hallgatniuk és tűrniük kellett?” A literaturkritik.de műelemzője szerint az általa feltett kérdésre adott válasz is kiolvasható a Németországban élő grúz írónő regényéből. Nino Haratisvili azoknak a honfitársainak a történetét meséli el a monumentális műben, akik az útszélről nézték, a mindennapjaikban szenvedték el a hatalmasok irányította múlt századi eseményeket.
„Abszurd volt, hogy az iskolai történelemórákon éveken át tanultam a középkorról és az 1073–1125 között uralkodó IV. Dávid grúz királyról, de csak egy fejezet szólt a Szovjetunió létrejöttéről és bukásáról, ami majdnem egy évszázadig meghatározta Grúzia sorsát” – nyilatkozta az író. Grúziában ugyanúgy tombolt a terror, mint bárhol a Szovjetunióban. Sztálin cseppet sem volt lojális a szülőföldjével. Egyik interjújában az írónő elmondta, soha nem értette, hogyan lehetnek a grúzok büszkék Sztálinra. Szerinte Oroszország és Grúzia viszonya a 2008-as dél-oszétiai háború óta is időzített bombával fenyeget.
A most is forrongó grúz poltikai helyzetről itt írtunk:
Nagyon ráijesztettek a grúz kormányra, amely Orbánhoz és Putyinhoz hasonlóan vegzálná a civileket
Meglepően gyorsan kapitulált a külföldről támogatott civil szervezeteket megbélyegző törvény miatt tiltakozó ellenzék előtt a grúz kormány. Tbilisziben emlékeznek arra, hogy húsz éve egy hasonló tüntetéssorozat vezetett az akkor hatalmon lévők bukásához.
Távolságot kellett teremtenie Haratisvilinek az őt mélyen érintő témától, hogy rászánja magát a feldolgozására. Ezt akkor és azzal érte el, amikor ebben a regényében már németül fogalmazta meg mondandóját a saját népéről. A könyvbeli legenda szerint amikor tömegek vetekedtek a Föld felosztásáért, a Jóisten meglátott egy bajszos-pocakos férfit, aki békésen szunyókált egy fa tövében. Felébredés után pedig mosolyogva mondta: Miért tülekedne, neki megfelel, hogy süt a nap, zamatosak a gyümölcsök és finom a bor.
