Kihagyott ziccerek sora Karácsony Gergely kultúrpolitikájának mérlege

Az elmúlt 13 évi Fidesz-kormányzás idején a kulturális intézmények vezetőinek kinevezése, az időről időre felélesztett kultúrharc, a kánon átszabása, az alternatív emlékezetpolitika megteremtése, a saját kulturális elit kinevelése és kizárólagos támogatása szerves részét képezte a hatalomtechnika eszköztárának. A kulturális, identitáspolitikai projektek maguk is hozzájárultak a „tudatformáláshoz”.

Világszerte megfigyelhető, hogy a politikában egyre nagyobb szerepet kap a széles értelemben vett kultúrharc, ezzel ugyanis könnyebben tudnak azonosulni a választók, mint a bonyolult szakpolitikai kérdésekkel, hiszen itt a válaszok leginkább érzelmi alapon születnek meg.

Az orbáni kultúrpolitika nihilista és érték nélküli, csak a térfoglalás a célja

Nagy izgalmakat az idén sem tartogatnak az augusztus 20-ai állami kitüntetések. Orbán 2009-es kötcsei jóslata mostanában látszik beteljesedni: a Fidesz eltakarította az útjából a régi kulturális elitet, saját embereivel viszont nem tudott, de nem is akart új kánont alkotni.

A kultúra ilyen felfogása az ellenzékre egyelőre nem jellemző, legalábbis ez szűrhető le a fővárosi politikát elemezve.

Csupán Baranyi Krisztina ferencvárosi polgármester próbálja kulturális projekteken keresztül is nyilvánvalóvá tenni a politikai elveit – például komoly liberális magazinná alakították a kerületi újságot, vagy gondoljunk a Black Lives Matter-szoborra és a szivárványszínűre festett padra. Ezek a lépések persze megosztók, de határozott karaktert kölcsönöznek a politikusnak.

Kovács Bálint: Egy elátkozott padban benne van egész Magyarország

Sose volt még ilyen rossz nézni, ahogy szárad a festék: a Tompa utcai, szivárványszínű pad röhejes sztorija egyszer még bekerül a magyar történelemkönyvekbe, kár, hogy addigra már késő lesz.

Niedermüller Péter VII. kerületi polgármester is igyekezett a körúton túli ügyekkel is foglalkozni, ám kevesebb sikerrel. Szerencsétlennek bizonyult, amikor annyira fel akarta mondani a toleranciakánont, hogy a fehér férfiakat „undorító képződmények”-nek nevezte. Ő az egyetlen ellenzéki politikus, aki szólamokon túl tevékenyen is segíteni akarta az egyetemüktől megfosztott színművészetiseket, helyet biztosítva számukra. A gesztusnak az volt a szépséghibája, hogy egy zeneiskola számára felújított épületet kínált fel, márpedig az egyetemük elrablása ellen hónapokig tüntető diákok nem fogadhattak el egy ilyen ajándékot.