Húsz éve az EU-csatlakozásra készülő országok közül Lengyelország volt az egyik legszegényebb, míg Magyarország a mintaállam. Azóta a politikában mindkét állam páriává vált – a lengyelek épp most farolnának ki ebből –, de gazdaságilag Lengyelország elég sikeres volt az elmúlt két évtizedben. Mi történt ott máshogyan, mint nálunk?
Amikor az ezredforduló környékén Közép-Európai országaiban az EU-csatlakozás előkészületei folytak, teljesen egyértelműnek tűnt az, hogy a térség éltanulója, amelynek a legjobb esélye van arra, hogy legalább hosszú távon megközelíthesse a Nyugatot, Magyarország. Az 1990-es évek nagy inflációját sikerült letörni, rázatókkal, de átálltunk a piacgazdaságra, és abban teljes volt a politikai elit egyetértése kormányváltásoktól függetlenül, hogy az ország helye az EU-ban van. Ma már nagyon nem itt tartunk.
Lengyelország ugyanezekben az időkben még kimondottan rossz helyzetben volt. Az egy főre jutó lengyel GDP a magyar négyötöde körül mozgott, az EU-csatlakozás évében az unió második legalacsonyabbja volt, a vásárlóerő különböző mutatói jóval szegényebbnek mérték a lengyeleket, mint a magyarokat, a munkanélküliség 2001 és 2005 között nem tudott lemenni 18 százalék alá.
Aztán nagyot fordult a világ.
Régóta határérték felett mozgott az összkoleszterinszintem, és egy nap eljött az a pont, amikor úgy éreztem, harmincasként változtatnom kell az életemen ahhoz, hogy idős koromban is egészséges maradjak. Így sikerült megtennem az első lépéseket.
„Mindent megtettetek, hogy ártsatok a fiataloknak. Hoffmann Rózsától Balog Zoltánon át odáig, hogy bekúrtátok inkább az egész oktatást a rendőrség alá, mert más tervetek nem is volt, mint hogy kuss legyen.”
Három másik, magyar érdekeltségű ügyben is előreléptek.
Ajánló a HVG legfrissebb számából.
