Össznépi tiltakozás ellenére épült meg a felhőkarcoló torony, amely nélkül Párizs nem lenne az, ami

Nem „Öreg hölgynek” neveznék, hanem „Naptoronynak”, gránitból lenne, a tetején ezer főt befogadó kilátóterasz, egy hatalmas reflektor, valamint a tudomány géniuszának szárnyas szobra várná a látogatókat. Így nézne ki ma a francia főváros 300 méteres szimbolikus építménye a Mars-mező szélén, ha 1886-ban nem Gustave Eiffel terve mellett döntenek a párizsi világkiállítás szervezői. Hajszálon múlt, hogy kétévnyi szakmai vita és közéleti küzdelem végén ne az akkoriban jó nevű építész, Jules Bourdais sokkal hagyománytisztelőbb épületére essen a választásuk.

A párviadal azért is nagy jelentőségű, mert sokkal többről szólt, mint két építészeti koncepció ütközéséről: a vetélkedés a vas és a kő, az ipar és a művészet, a haladás és a maradiság csatája is volt – idézte fel az Arte kulturális csatorna az Eiffel halálának mostani centenáriumára időzített dokumentumfilmben (a teljes filmet lásd alább).

Az építménynek nem csupán a két érintett szakember pályafutása szempontjából volt különös jelentősége, hanem Franciaország számára is nagy volt a tét. A döntéshozók úgy vélték, a francia forradalom századik évfordulójára időzített expóval el kellene kápráztatni a világot: demonstrálva a köztársaság fejlődőképességét, feledtetve a poroszoktól elszenvedett 1871-es csúfos vereséget. Erre különösen alkalmasnak látszott egy XIX. századi világkiállítás, amely – sokkal inkább, mint manapság – az ipari, technológiai és gazdasági fejlődés „vitrinjeként” szolgált, és mindig óriási verseny zajlott, hogy épp melyik nemzet képes bizonyítani a fölényét ezeken a területeken.