Nagy Iván Zsolt: Boldog kanasztát, mindenkinek!

Lát minket valaki? – nézett a férfira a Rozália és a Prés utca sarkához közeledve. Meg sem várta a választ. Ki járt volna arra, karácsony éjszakáján, Óbuda társasházas részén, egy mellékutcába befordulva? A kutyákat sem hallani már. Az imént még megugatták őket, inkább csak kötelességből, a hideg pedig nagy úr, visszatértek vackaiba melegedni. Ember nem volt sehol, még az ablakok is egymás után sötétültek el. A karácsonyozás lassan mindenhol véget ért.

Megállt egy fánál. Ismét körbenézett. Annyira kellemetlen volt ez az egész. Ő nem ilyen. Kinyitotta a kabátját, hogy mozogni tudjon, a szoknyáját fentebb rántotta. Egyik kezével nekitámaszkodott a kérges törzsnek, a másikkal hátra nyúlt a férfi felé: add!

***

Két héttel korábban kezdődött minden, amikor felhívta a fia Berlinből. Kicsit makogott, nagyokat ő-zött, aztán csak kibökte: Anya, nem jövök haza karácsonyra! Idén nem. Borzalmas lesz, már most hiányoztok, de nem tudok jönni. És szeretlek benneteket!

A munka, beosztás, ügyelet, magyarázta, de nyilvánvalóan hazudott. A cég leáll az ünnepekre, meg rendesek is, máskor is szó nélkül alakították úgy a munkarendet, hogy hazajöhessen. Nem. Biztos elege van a készülődésből, a takarításból, a családból, az egész felhajtásból, a halászléből, ami szálkás, a repedt a bejgli sipítozásból. Biztos megbánja majd, 24-én este sírva telefonál majd. De ettől még nem lesz itt, ő pedig belepusztul. Biztos belepusztul, amikor állnak majd Andrással kettesben a fa alatt.

Ötvennégy évesek…Istenem…és már magányosan, kettesben erőlködnek, hogy hagyományokat őrizzenek meg, miközben a hagyományok elléptek mellőlük. Ott hagyták őket, bebizonyították, hogy nem változtatnak meg semmit, nem is őriznek, legfeljebb ezt hirdetik magukról. De valójában átvernek és fájdalmat okoznak.

Cseszd meg, hagyomány – mondta, amikor órákkal fia hívása után végre abbahagyta a bőgést. Felkelt az ágyból, kiment a fürdőbe, megmosta az arcát és sminkelt. Délután hatkor. Nincs se színház, se vendégség. Csak úgy. Magáért.

Idén nincs ajándék. Nem akarok semmit, és te sem kapsz. A gyerekét sem küldjük el, jöjjön haza érte, ha akarja. Ha vettél nekem valamit, azt sem kérem. Illetve de, add ide most – alig lépett le az emeletről levezető lépcsőn, vázolni kezdte az új helyzetet Andrásnak.

A férfi előbb meglepetten, aztán kikerekedett szemmel, döbbenten nézett rá. Milyen karácsony lesz ez, hangzott a kérdés, de a válasz rugóként pattant vissza róla: Más!

És ehhez tartotta magát. Kegyelem nélkül, csak önmagát és Andrást nézve. Mindent lehet, ami kellemes, kényelmes és tetszik, ami kielégít vágyat, jóságot vagy gonoszkodást, de semmi sem kötelez. Sem elvárás, sem hagyomány.

Legyen-e fa? Nagy kérdés. Hagyományból szokott lenni vagy szereti? – az első dilemma, de csak három percig. A hagyomány a plafonig érő fa –  rémálom. Elindulni érte, kiválasztani, hazavinni, berángatni, díszíteni…De az illata...Meg szép is…

Lesz fa. Olyan, amilyenbe beleszeret. Kiment a Lehelre, mászkált az árusok között. Gyors pillantásokat vetett mindenfelé, és pillanatok alatt kiszúrta, miért nem jó egyik sem. Tíz perc múlva látta meg a tökéletest. Egy méter magas, ezüst és arányos, mint egy piramis. Olyan, mint a telefonreklámokban. Nem kérdezte az árát, csak közölte: megveszi. Az árus pofátlan összeget kért, de ő csak bólintott és fizetett. Már kötötték volna össze, amikor szólt, mégis csak lenne itt egy kis probléma, le kellene vágni a fa gyökerét. Az árus lába megremegett. Ez ilyen, hebegte, ezt kiültetni kell karácsony után. A mellettük állók bólogattak, nem tehet ilyet. A fa az enyém, mordult oda, azt teszek vele, amit akarok. Ha nem vágja le a gyökerét, adja a baltát, megcsinálom én. Vagy adok ez ezrest valakinek, és megteszi helyettem.

Elégedetten nézte a fát a nagyszobában. Szép volt, kezdett illatozni, ott áll az ablak előtt a talpban. Úgy történt, ahogy ő akarta. Nem engedte magát lebeszélni. Benézett a karácsonyi díszes dobozába, de csak a kicsi, fehér izzósort vette ki és fia örökkedvenc gombáját. Aztán azt eltette egy fiókba, csak az égőket rakta fel. Nem volt sok, nem villogott, csak egyszerűen világított az üres kisfenyőn, ott a szoba sarkában, az ablak mellett. Tíz nap maradt hátra karácsonyig, de ő ennél többet nem akart készülni.

Bolond vagy, jegyezte meg András, de 22 év házasság után pontosan tudta, mi játszódik le a feleségében. Ha most nem kapja el ez az őrültség, belepusztul a lelke.

Tudod, mit? Legyen így, Ági! – és ezzel a maga részéről lezárta a kérdést.

És így folytatták. A karácsony nem került szóba köztük, vagy ha mégis, akkor csak nyugtázták, hogy ebből ők idén kimaradnak. Nem mentek vásárokba forralt borozni, nem piacoztak, a garázsban maradt azt adventi koszorú, a családi meghívásokat lemondták vagy januárra tolták. A gyerekkel továbbra is rendszeresen beszéltek, de neki sem említették az ünnepet. Ott lebegett a téma a levegőben, ám kölcsönösen kikerülték. András néha merengett kicsit, vajon tényleg jól van-e ez így, de hagyta, menjen minden tovább.

Ági azonban tudta, hogy két kritikus pillanat még hátravan. Az első december 20., a munkahelyi karácsonyi buli. Sosem mondták, hogy kötelező a részvétel, de mindenki tudta, hogy az. Ő viszont nem akart elmenni. Idén nem. Minden évben gyűlölte, a képmutatás csúcsának tartotta. Jön a sminkelési verseny, hajcsodák készülnek, előkerülnek a legszebb ruhák, kivillannak a combok, az ajkak széles mosolyra feszülnek, puszik cuppannak, a férfiak is bizalmaskodóbbak, mintha egy nagy család lennének. És akkor még nem is tartanak ott, hogy fogyjon az ingyenital. Onnan kezdve már nincs megállás. Jön a tánc, az ölelések, vihognak, aztán pár óra múlva már sírnak. Kínos az egész. Ha meg karaoke is van, az mindennek az alja.

Idén nem jövök, Rita – mondta egy nappal a buli előtt a főnökének. Megfagyott a levegő az irodában. Miért? – érkezett a kérdés, ő pedig mondta volna, hogy gyűlöli, de nem merte megtenni. András – bökte ki végül az előre kitalált választ. Ő kérte, hogy maradjak otthon vele. Nem jön haza a gyerek, nem szeretne egyedül lenni.

Rita csak nézett rá, aztán bólintott. Persze, maradj csak. Megértelek, de hiányozni fogsz. Te mindig hiányzol, tette hozzá immár a megszokott negédeskedéssel, és már nem is tudott leállni: hányszor eszembe jutott, mennyire jobb lenne a karácsony, ha szenteste, amikor a családtól már megszabadultunk, átjönnétek hozzánk Andrással! Innánk valami együtt, kártyáznánk. Kanasztáznánk. Hiszen te vagy a kedvenc kolléganőm…

Ági szeme villant egyet, nagyot vigyorgott, és csak annyit mondott: ok, jövünk! És erre már mindenki nevetett.

Ez a beszélgetés játszódott le a fejében újra és újra, amint ment hazafelé. Szégyellte, hogy Andrásra hárította a felelősséget a parti kihagyásáért. Gyáva volt. Viszont Rita…Rita, a képmutatás nagyasszonya megint megmutatta, mire képes...kanaszta…hm….tulajdonképpen…

December 24-e volt nyilvánvalóan másik kritikus nap. Képes lesz-e tartani magát? És hogy óvja meg Andrást a fájdalomtól? A férfi szerencsére erős maradt. Megígérte a feleségének, hogy vele tart ebben az őrültségben, és nem fogja cserben hagyni.

A gyerek fél hét körül telefonált. Hiányoztok, mondta a telefonba, aztán mesélt: nem lesz egyedül, meghívták egy kolléga családjához, igen, lány, de semmi komoly, csak barát, de majd mesél róla, most azonban rohan, őket meg szereti. És letette.

Egymásra néztek, de nem mondtak semmit. A legnehezebb pillanat volt. Odalépett a fiókhoz, mégis csak kivette a fia gombadíszét és feltette a fára. Érezte, hogy jönnek a könnyek. Leült és nézett maga elé. Figyelte a fán himbálózó gombát és táncoló árnyékát a földön. Aztán kihúzta magát.

Csinálhatom a vacsorát? – kérdezte. Rég megbeszélték, hogy nincs semmi ünnepi, csak András kedvence: csevappot süt ki, hozzá krumpli és mustár. Innál valamit? – kérdezte a férje, de ő megrázta a fejét. Józan akart maradni.

Nézte az órát, aztán fél kilenckor odaszólt a férjének: öltözzünk! A férfi meglepetten nézett rá: csak nem templomba? Hülye, dehogy: kanasztázni.

Elmesélte a négy nappal korábban történteket, és közölte: most elmennek Ritáékhoz.

Ezt nem lehet, ilyet nem teszünk, nem lehet, képtelenség, bunkóság, színvonal alatti, nem illik hozzád, sorolta András, de ő kitartott: csak még ezt az egyet, könyörgöm. Ennyit vállalj még be értem.

Eldőlt. Öltönyt vegyél, lazán kigombolt inggel, nyakkendő nélkül, kérte a férjét. Ő már pontosan tudta, mit vesz fel: fekete kötött ruhát, erre az alkalomra rendelte egy vagyonért. Feltette a hosszú aranyláncot, fülbevalót hozzá illőt, három gyűrűt. Ragyogni akart. Elégedetten nézett a tükörbe, aztán le a lábára. Úristen! Magassarkú körömcipőt akar felvenni, de nem fogja bírni. Régen el nem tudta képzelni, hogy ne ilyet hordjon, de mostanra kínzás lett belőle. Muszáj. Ezt még muszáj.

Bepakolt egy táskába. Ünnepi díszgyertyát Ritának, bort a férjének, és egy túlélőcsomagot magának. Olyat, amiről csak ő tudott, és ami megnyugtatta.

Fél tízkor ott álltak Ritáék háza előtt Óbudán. A férje a taxiban egyszer még ránézett: tényleg ezt akarod? Bólintott, és kinyitotta az autó ajtaját. Megkereste a kaputelefonon a négyes gombot és megnyomta.

–        Ki az? – szólalt meg hangszóróban Rita hangja.

Nyelt egy nagyot, és csicsergő hangot erőltetve megszólalt: Szia, Rita! Ági vagyok, Andrással. Jöttünk kanasztázni, ahogy hívtál.

Azt a k…rva – tört ki Ritából. Másodpercekig hallgatott, aztán benyögte: gyertek fel!

Elindultak a lépcsőn. Nehezen voltak a lábai, a cipő szorította, érezte a fájdalmat a vádlijában, de haladt előre. Közben szinte húzta maga után kézen fogva Andrást.

Rita kócos volt, melegítőben állt az ajtóban. A háttérben Áron, a férje, szintén mackóban, ami alól kilátszott, hogy már pizsamára rángatták fel.

Hogyhogy? – préselte ki magából Rita. Puszi nem volt, sem ölelés. A két férfi kezet fogott, de egy sima szerbuszon kívül más nem hangzott el köztük. Érezték, hogy itt valami furcsa történik, és ők ebben csak statiszták.

Annyira kedves voltál, amikor azt mondtad, hogy erre vágysz leginkább, gondoltam, meglepünk. Ez az én karácsonyi ajándékom neked – sorolta Ági. Kanasztázunk! Hoztunk bort! Egy tízezres parti tökéletes lesz.

Tíz…– tört ki először valami őszinte Ritából, aztán lenyelte. Túl volt már a szülei és apósáék kényelmetlen látogatásán, aludni akart volna, erre itt van ez az őrült nő. Szerette volna elküldeni Ágiékat a fenébe. Mondta volna, hogy nem, nincs játék, tűnjetek el innen, de nem merte. Hogy nézne az ki?

Végignézett magán. Atyaisten, hogy néz ki. Még szakadt is az otthoni zoknija. Ági lábán pedig az a magassarkú csoda. Nem is vette le. Mintha csak ebben szeretne lenni. A férje pedig…hogy néz ki András mellett a foltos mackóban?

Úristen. Tízezres parti, legalább két óra. Addig néznie kell őket.

Ágiék végül éjszaka fél egykor szedelőzködtek. Nagy különbséggel nyertek. Kinyújtotta a lábát, felállt, végigsimogatta a férje vállát: induljunk, biztos Ritáék is pihennének.

Nem hívtak taxit, azt mondta, ő simán sétál három kilométert ebben a cipőben. Elkapta Rita pillantását, amelyben irigység vegyült az este okozta dühhel. Csodás ötleted volt, búcsúzott tőle Ági, és tudta, hogy válaszként legszívesebben megfojtanák.

Némán mentek Andrással a Rozália utcán. Lépkedett a magassarkúban, és tudta, hogy egy valamit most azonnal szeretne megtenni. Muszáj.

...

Most meg itt állt a Rozália és a Prés utca sarkán, felrántott szoknyával, a fának támaszkodva, előre dőlve, a másik kezével hátra nyúlva, és végre kimondta, amire órák óta vágyik: add!

Mit? – kérdezte megdöbbenve a férfi.

A tornacipőmet. Ott van a táskában. Könyörgöm! Meghalok, ha még egy lépést kell magassarkúban megtettem.

Belelépett a kitaposott edzőcipőbe, érezte, ahogy ellazulnak az izmok a lábszárában. Már nem érdekelte, hogy néz ki, mit gondolnak róla, már nem akart kemény nő sem lenni. A cipőcsere visszahozta a valóságba. Sajnálta Ritát, és főleg sajnálta Andrást, és mégis tudta, hogy ennek így kellett történnie.

Aztán ránézett a férjére, megpuszilta, és annyit mondott:

–        Köszönöm. Mindent. Túléltem. Hívj mégis egy taxit, menjünk haza, karácsonyozzunk. Van ajándékod. Nekem is?

Nyitóképünk illusztráció. Fotó: MTI / Kiss Gábor

A hvg360 tartalma, így a fenti cikk is, olyan érték, ami nem jöhetett volna létre a te előfizetésed nélkül. Ha tetszett az írásunk, akkor oszd meg a minőségi újságírás élményét szeretteiddel is, és ajándékozz hvg360-előfizetést!