Fel tudjuk-e még eleveníteni azt az érzést, amit akkor éltünk át, amikor az első betűinket leírtuk, amikor az első szavakat sikerült kiolvasni? Talán igen. Azt az örömöt azonban már feltételezhetően nem, amit az első lépéseink megtételénél átéltünk. Ez a két öröm pedig nagyon hasonló. Mi okozza ezt az örömöt? Miért van az, hogy az első csúnyácska, ákom-bákomos betűk után egyre szebbet és szebbet szerettünk volna írni? Miért van, hogy a sok csetlés-botlás, fájdalmas elesés után is újra és újra nekirugaszkodtunk a járás megtanulásának? Vajon mi az oka, hogy sokunk felnőttként is nap mint nap átéli ezeket az élményeket, és vannak, akik szinte soha?
