Akinek elrabolták a gyermekkorát - A Parentifikált Gyermek

Elvileg, ideális esetben a szülő neveli, védelmezi a gyermekét legalább 18 éves koráig, de még azon túl is. Hozhat azonban az élet olyan helyzetet, amit a szülő úgy él meg, hogy a hullámok összecsapnak a feje fölött. Pél­dául amikor ki sem lát a munka­helyi feladataiból, vagy nem bír el egyedül a háztartás körüli lo­gisztikával. Az ilyen nehéz élet­helyzetek termelik ki a szükség­megoldásokat: kapjon a gyerek kulcsot, és akár nyolcévesen is menjen haza egyedül az iskolá­ból, melegítsen magának ebédet, és legyen otthon egyedül mind­addig, amíg hazaér a szülő. A tízéves hozza haza az óvodá­ból az ötéves öccsét. A 12 éves lássa el a két kisebb testvérét a hétvégén, mert az egyik szülő beteg, a másik három műszak­ban dolgozik. A 15 éves ossza be a család költségvetését, és vigye el befizetni időben a csekkeket a postára, mert az egyedüli szülő szenvedélybetegséggel küzd.

És a gyerek hirtelen felnő a feladathoz. Hozza, viszi, intézi, felnőttfelelősséget cipel a vállán. Sok esetben másokért (a kisebb testvéreiért, a beteg szüleiért, az idős nagyszüleiért) is ő felel, mi­közben még gyerek. Hát érte ki felel? Valahogy elfelejtjük, hogy bár képes naphosszat egyedül lenni, vagy a kocsmából hazakí­sérni a részeg apját, nem ez len­ne a dolga. Nem erre van szüksé­ge. Lélektani szempontból, a pszichoszociális fejlődését te­kintve nem az ilyen feladatoknak van itt az ideje.