Ellopták az országot, mire a HVG betöltötte a 45-öt

Nyolcszáz éve várunk arra, hogy Tiborcnak ne legyen oka panaszra, de csak annyit sikerült elérni, hogy Tiborcz elégedett lehessen. Hogyan sikerült idáig eljutni? Kétségtelenül felejthetetlen szélhámosságokkal röpítették át az országot az állampártból a pártok államába a rendszerváltás előtti politika sakknagymesterei is.

Minden csalafinta potentátnak lett egy Taurusa, a közvagyon magánosításával generációkra bebiztosítva, hogy ha nem is tisztes, de gondtalan életet élhessen a családja. Az igazán nagy harácsolást azonban azok bikázták be, akiket frusztrált, hogy kimaradtak az addigi zabrálásból, és égtek a vágytól, hogy a politikai hatalmat megragadva bepótolják azt.

Kortársként csak a legélesebb szemű demokraták látták, hogy már egy székháznyi pénzből is jutott annyi, amivel a kincseket egyetlen szűk érdekkör bányászhatta ki. És micsoda nemzeti kincseket! Ybl-tanítvány mozgalmas tornyocskáival díszített mesebeli kastélyt, világörökségi panorámával megáldott palotákat, Döbrögiét megszégyenítő birtoktesteket, nektárt csepegtető szőlővesszőket.

Kezdetben még némi esetlenség is vegyült az eredeti felhalmozásba. Azt is alig vették észre, hogy a rajongók tábora megcsappant, úgyhogy az első felvonásban a termőföldeket csak az utolsó pillanatban sikerült kimazsolázniuk az állami gazdaságokból.

De még kormányra sem kellett jutni újból, hogy ezek a jószágok már termőre forduljanak, és a Zsámbéki-medencében ezeken a földeken űripari központot álmodjanak. Hogy ez színtiszta ingatlanbiznisz volt, azt csak majdnem egy évtized múlva igazolta a történelem: a magyar Silicon Valley-t elsodorta a 2008-as ingatlanválság, és a Talentis név már nem az űripari befektetőket repítette az égbe, hanem a miniszterelnök gyerekkori barátjának gazdagságát. A talentumuk ugyanis erre korlátozódott: felépíteni azt a zárt (jog)rendszert, amelyben egyre szűkült annak a mozgástere, hogy bárkinek a száját zokszó hagyhassa el. Így került birtokukba vállalatok sora, a Kopaszi-gát ingatlanjait fejlesztő cégektől kezdve a hulladékból értéket teremtőkön keresztül a mérges pulykafeldolgozókig többtucatnyi.

A kép 2014 végére összeállt: mire a Nagy Harácsony címlap elkészült, a rendszer kegyvesztett oligarchája megkapta azt az ajánlatot, amelyre nem mondhatott nemet. És miközben bárki azt hihette volna, hogy Monotóni a korrupció csúcsa, két olyan vagyontömeg kezdett szélsebes iramban gyarapodni, amelynek már a fogantatása is a büntető törvénykönyvbe ütközik.

A kormányfő veje az unió gyanúja szerint csalárd módon jutott közvilágítási projektek sokaságához, a kormányfő barátja pedig egy becsődölt brókercég kárvallottjai elől happolt el tőzsdei részvénypaketteket. Nem kétséges, hogy ilyen súlyú ügyeket csak egyféleképpen lehet elsikálni: ha a vádhatóság leghűbb ügyésze asszisztál hozzá. Sokan sokszor vitatták, hogy az Európai Uniótól lehet-e külső segítséget kapni a tolvajlások megfékezéséhez. Úgy tűnik, igen, hiszen a pénzek megvonása máris szűkítette a kormány mozgásterét, az ínség előcsalogatta az elégedetlenség hangjait.

Zöldségeket is csak azóta nem beszél az, aki zöldgondolkodó, amióta az elfoglalandó nyugati vár ezermilliárdokat ajánlott fel a környezet védelmére, ha végre a magyar kormány is hajlandó gondolni az új generációk jövőjére. Azóta még műanyag palackokat feldolgozó üzemekért is lehajol Lorenzo, aki ma már valóban a magyar il Magnifico. Ezermilliárdos vagyonnal mi más is lehetne? Becsipog a mobilunkon a bankjának az üzenete, fütyül a vonat a vasúti sínjén, öntudatlanul falja az ember a felvágottját.

Ilyen környezetben van-e más esélye egy fiatalnak, mint hogy a legújabb állampárt rendszerébe simulva érvényesüljön? – panaszkodik az influencerügynök. És persze megérinti az ember szívét a mondat, elsőre talán jogosnak is találja. De a lényeg éppen ebben rejlik: ahelyett, hogy minden egyes ember apránként idomul szabadságának korlátozásához, csak egyszer kellene sokaknak határozott igent mondaniuk a választás szabadságára.

A nyitókép montázs HVG-címlapokból