A képek megszületésekor még nem volt hagyománya, nem voltak előírásai, formai szokásrendszere a holokauszt-ábrázolásoknak, a holokausztnak valójában még nem volt neve sem. A kiállított művek narratív szerkezetűek, sorozatok, amelyeket adott sorrendben kell néznünk, hogy időrendben kibontakozzon előttünk a történet. Ezek a sorozatok albumokba gyűjtve kispéldányszámú kiadványokként jelentek meg, sokukat a különböző zsidó szervezetek adták ki. Egyéni, hiteles történetek, amelyek mégis általános, olykor szimbolikus szintre emelkednek.
Mivel az alkotók itt nem egyéni művészi elismerésre törekedtek, sokkal fontosabb volt az, amit el akartak mondani, mintegy vizuális tanúságot téve, méghozzá mindenki számára érthető nyelven,
többségük nem lett igazán ismert, a magyar művészet történetébe beírt, un. kanonizált művész. De a kiállításon ennek fordítottjára is látunk példát (Bálint Endre), hogy a modern magyar művészet elismert alakjának ezeket a holokauszthoz kapcsolódó munkáit életművén belül marginálisnak tekintik, kiállításokon alig szerepeltek, feldolgozásukat csak az utóbbi évek újabb kutatásai során kezdték meg. A most kiállított művek és alkotóik egyaránt marginalitásban maradtak.
Holló Imre: In Hoc Signo (Appel után kötelező fürdés. Törülközés ruhába, ingbe.) 1944–1945, tus, papír
Magyar Nemzeti Múzeum
