Somogyi Zoltán: Orbán Viktor, a nagy szórabló

Orbán Viktor a legnagyobb szórabló. A munkamódszere a következő: először kinéz magának egy pozitív fogalmat, aztán ellopja annak értelmét, amit egy általa hamisított jelentéssel cserél fel. Így bánt el először a liberalizmussal. Ebből a kifejezésből, amely eredendően a szabadság kiterjesztésére és védelmére irányuló politikáját jelölte, és más országokban jelöli a mai napig, az orbáni szórabló gépezet a közbeszéd legsötétebb nyelvi mumusát állította elő.

Hiába jellemezte Kossuth Lajos is magát ekképpen, a liberális szó manapság azt fejezi ki, hogy valaki egyszerre vírus- és migránspárti, továbbá pedofil és hazaáruló.

Nem véletlen, hogy a magukat liberálisnak gondoló momentumos politikusok az utolsó pillanatig mindent elkövetettek annak érdekében, hogy a választóik elől a világnézetük hagyományos elnevezését eltitkolják.

Nem járt sokkal jobban a polgári jelző sem. Ez a szó valaha azokra a személyekre vonatkozott, akik a szorgalmukra, a teljesítményükre és nem az állami járadékvadászata alapozták az egzisztenciájukat. A polgári politika az oktatásra, az autonómiára, a tisztességes versenyre és a joguralomra épített. De jött a nagy szórabló, ezért a polgári politika ma már nem az állami gyámkodás leépítését és az önerőből gyarapodó középosztály kiszélesítését jelenti, hanem a közpénzből létrehozott „nemzeti burzsoáziát”, valamint a rendeleti kormányzást. A hazugságokra és lejáratásokra szakosodott propagandasajtó egyik zászlóshajóján pedig mai napig ott díszeleg a meghatározás: „polgári napilap”.

Ugyanígy végezte a plebejus szavunk is. Azelőtt, hogy Orbán Viktor a kormányát kezdte volna így minősíteni, a plebejus kifejezés alatt azt értettük, hogy valaki tartózkodik a hivalkodó gazdagságtól és hasonló körülmények között él, mint a nép egyszerű gyermekei. A fülkeforradalmat (micsoda szórablás ez is!) megelőzően semmiképpen nem mondtuk volna plebejusnak azokat, akik magánrepülőgépen utaznak focimeccsekre, több millió forintos retikülöket hordanak és kastélyokat íratnak át a nevükre. Ma már ez is másképp van, a szórablás utáni változat szerint nyugodtan mondható plebejusnak az a kormány, amelynek tagjai luxusjachton nyaralnak és képesek egy pedagógus egész éves keresetének megfelelő összeget kifizetni London legdrágább szállodáiban egy éjszakáért.

Na, de lépjünk tovább az igen komoly jelentésváltozást megélt keresztény szóra. Fiatalabb olvasóink talán nincsenek tisztában azzal, hogy a kereszténységre alapozott politikai ideológia eredeti értelmében nem a hatalmas vagyonok felhalmozását és a különböző kisebbségi csoportok elleni gyűlöletkeltés igazolását szolgálta, hanem a felebaráti szeretetet, az elesettek iránti könyörületet és az üldözöttek segítését hirdette.

Ha csak azt néznénk, hogy kik állítják be magukat Magyarországon a kereszténység védelmezőinek, azt hihetnének, hogy ez az eszme nem a mértékletességet és a hazudozás tilalmát írja elő, hanem kifejezetten bátorítja a harácsolást és mások megrágalmazását.

Arról nem is beszélve, hogy Orbán Viktor, ha csak teheti, akkor épp a legnagyobb, feketeöves keresztényüldözőkkel parolázik Azerbajdzsántól Kínáig.

A legfrissebb fejlemények azt mutatják, hogy az itt, terjedelmi okokból jobban nem is részletezett „demokrácia”, „családbarát” vagy „együttműködés” kifejezés után, hamarosan újabb fogalmunk esik áldozatául az előre megfontolt szándékból elkövetett szórablásnak. Patriótának eddig ugyanis azok a hazaszerető polgárok nevezték magukat, akik meg akarták különböztetni a gyűlölettől mentes, pozitív nemzeti érzéseiket, az Orbánhoz hasonló nacionalisták etnikai alapú populizmusától.