Hősök vagy gonosztevők? Károlyi Sándor gróf, aki egyesek szerint elárulta Rákóczit, ám mások államférfinak tartják

A szétvert paraszthad maradványai fejvesztett menekülésben hagyták el a dolhai csatateret, maradt utánuk vagy 100 halott is. 1703 júniusát írjuk és a lázadókat szétkergető szatmári főispán, Károlyi Sándor báró, bár fényes győzelmet aratott, de valahogy mégsem járta át a diadalérzet.

Egyfelől persze a kaszás-botos parasztok szétkergetésének nem igazán volt sportértéke, különösen úgy, hogy a nemesi felkelők mellé még reguláris császári-királyi csapatokat is kapott Octavio Nigrelli kassai generálistól. Ezt bizonyítja az is, hogy Károlyi serege alig 1-2 embert vesztett az összecsapásban.

Másfelől pedig a főispánt súlyos aggodalmak kínozták. Tudta ő nagyon jól, hogy a megemelkedett adóterheket a nép egyre kevésbé bírja elviselni, szót is emelt már emiatt a környékbeli nemesség, 1694-ben még gróf Bercsényi Miklós ungi főispánt küldték szószólójukként Bécsbe, de az I. Lipót király által is kedvelt, még aranysarkantyús vitézzé is avatott főnemes üres kézzel jött vissza, az udvarnál hallani sem akartak adócsökkentésről. Azóta már Bercsényiből is veszedelmes összeesküvő és rebellis lett, aki az életét csak annak köszönhette, hogy még idejében el tudott menekülni lengyel földre.

A nélkülözésbe belefáradt nép meg közben felkelt 1697-ben Hegyalján, most meg itt van ez az újabb ribillió. Károlyi báró ugyanis azt is tudta, hogy nem aratott döntő győzelmet, a lázadók túlnyomó többsége elmenekült, bármikor újra összeverődhetnek, ráadásul ez a mostani felkelés eltért a korábban tapasztaltaktól. Az 1697-es hegyaljai felkelést Thököly nevében robbantották ki, Thököly Imre pedig akkorra már törökpárti renegátnak számított, így a lázadók sem tudtak komolyabb társadalmi támogatást biztosítani maguknak, néhány hét alatt a császári katonaság és a törökvilág visszatértét ugyanúgy nem kívánó nemesség végzett a mozgalommal.

A Dolhánál szétkergetett lázadók azonban már nem Thökölyre hivatkoztak. Az elfogott parasztoktól Károlyiék megtudták, hogy vezéreik, Esze Tamás és Kis Albert Rákóczi hercegnek esküdtek hűséget, aki maga is hamarosan betör majd az országba egy hatalmas lengyel had élén. Károlyi persze tisztában volt vele, hogy ezeket a beszámolókat legalább kettővel el kell osztani, ugyanakkor már korábban is értesült róla, hogy egy Rákóczi és Bercsényi nevében kiadott pátenssel izgatják a tiszaháti falvak népét és a lázadóktól elszedett zászlókon is latin nyelvű feliratot talált.

A dolhai csata emlékműve

Wikimedia Commons

„Cum deo pro Patria et Libertate” (Istennel a hazáért és a szabadságért) illetve „Iustam causam Deus non derelinquet” (Az Isten az igaz ügyet el nem hagyja) – állt a lobogókon. Ahhoz pedig nem kellett sem bárónak, sem szatmári főispánnak lenni, hogy az ember rájöjjön, itt valami sokkal nagyobb dolog van készülőben, már csak azért is, mert a tiszaháti parasztság nem éppen az ékes latintudásáról volt híres. Ez pedig mélyen elgondolkodtatta Károlyi bárót.

A vonakodó labanc

Károlyi 1669-ben született és több családi szerencsétlenség következtében (Mihály bátyja Thököly kurucai ellen harcolva lelte halálát Szatmárnál, István bátyja meg a zentai csatában esett el) vált apja első számú örökösévé. Sándornak már ifjúkorából is rossz tapasztalatai voltak a kurucokkal, tizenévesen szentanúja volt annak a mészárlásnak, amit Thököly emberei Kassa bevétele után rendeztek, továbbá Mihály bátyja halála miatt is neheztelt a kurucokra és a katolikus vallásossága okán sem pártolta azok törökbarátságát.

A viszontagságos időket az iskolázása is megsínylette, az ide-oda hullámzó frontvonalak között nem tudta kijárni az iskoláit, így taníttatása felemás maradt. Még akkor sem bírta befejezni iskoláit, amikor a harcok színterétől messzebb került, Bécsből el kellett jönnie, mert a család nem bírta az ottani szállás fenntartásának költségeit, a császárváros helyett Pozsonyban újra megkezdett tanulmányokat meg fivérei halála miatt kellett megszakítania, mivel édesapja, Károlyi László hazarendelte, hogy bevezesse a vármegyei politikai életbe.

Az idősödő Károlyi László minden erejével azon volt, hogy fiát mihamarabb megházasítsa, hiszen a két idősebb fivér halálát követően nyomasztani kezdte a család férfiágon való kihalásának rémképe. Az ifjú Sándor azonban nehezen állt kötélnek, majd élete egyik legfontosabb döntését meghozva maga állt elő a választottjával és arra kérte apját, hogy adja áldását a Barkóczy Krisztinával kötendő frigyére. Ezt Sándor meg is kapta és ebből a házasságból rengeteget profitált, Barkóczy Krisztina ugyanis nem csak a felesége lett, de szellemi partnere is, aki okos tanácsaival gyakran járult hozzá ahhoz, hogy egy adott nehéz helyzetben Károlyi végül a legjobb döntést hozza meg.

Ugyan komoly ellenérzésekkel viseltetett a kurucokkal szemben, ez azonban nem jelentette, hogy Károlyi Sándor automatikusan lelkes labanc lett volna.