A kiemelkedő sportteljesítmények titkai – 4. rész: Hogyan teljesítsünk jól nyomás alatt?

Hogyan változik a figyelem, amikor nyomás hatására csökken a teljesítmény (choking)? Ilyenkor a sportoló azt tapasztalja, hogy hiába tesz meg mindent a jó teljesítményért, mégsem érvényesül a formája. A legbosszantóbb ebben, hogy pontosan tudja, mit és hogyan kellene csinálnia, de valahogyan mégsem sikerül. Általában meghatározó versenyek, mérkőzések alatt fordulhat elő ilyen visszaesés, téthelyzet nélküli megmérettetéseken és edzéseken viszont csak ritkán – azaz főként olyan szituációkban, amelyek valamiért lényegesek számára (például mert a nézőtéren ül a válogatott edző/szövetségi kapitány, vagy mert ez a meccs dönti el a bajnokság sorsát, kvalifikálja egy nemzetközi versenyre).

Ám nem csak a fiatal vagy rutintalan sportolókkal történhet ilyesmi. Érdemes ennek kapcsán az Aranycsapat „berni tragédiáját” felidézni. A magyar futballválogatott 1953-ban 6:3-ra verte az angol nemzeti tizenegyet, majd a rá következő évben a budapesti visszavágón 7:1-gyel még nagyobb arányú győzelmet arattak. Ezzel méltán váltak az 1954-es világbajnokság nagy esélyesévé. A döntőben, Bernben – az előzetes várakozásokat igazolva – már a nyolcadik percben 2:0-ra vezettek az NSZK ellen, ám végül 3:2-re kikaptak. Ebből a szempontból emlékezetes volt Jana Novotna és Steffi Graf 1993-as wimbledoni teniszdöntője is. Novotna a harmadik, döntő szettben már 4:1-re vezetett, ahonnan körülbelül tíz perc alatt vesztette el a mérkőzést, és tört ki ezt követően könnyekben. A 2005-ös Bajnokok Ligája-döntő is bevésődhetett a futballszurkolók emlékezetébe. Az AC Milan a Liverpool ellen a félidőben úgy ment pihenni, hogy fölényesen 3-0-ra vezettek, majd ezután következett számukra a rémálom. Az angol csapat a második félidőben egyenlített, majd a büntetőpárbajt is megnyerte. Mi állhat az ilyen összeomlások hátterében?

Egyesek szerint ilyenkor a téthelyzet okozta feszültség megváltoztatja a játékosok figyelmének irányát, és intenzíven önmagukra kezdenek fókuszálni, míg a külső ingereket figyelmen kívül hagyják (befelé fordulás). Ebben az esetben a probléma forrása az, hogy a sportoló túlságosan próbál önmagára figyelni. Más elméletek szerint viszont ilyenkor inkább elfordul (elfordulás) a megfelelő ingerektől, azaz olyan tényezők vonják el a lényeges dolgokról a figyelmét, amelyek a verseny szempontjából irrelevánsak, de érzelmileg megterhelők (például a nézőtéren ülő vezetőedző jelenléte, a kispadról érkező negatív kritika vagy éppen a negatív gondolatok). Vagyis a feladat végrehajtásához szükséges fókusz mértéke túl alacsony, mivel a munkamemóriát a szükségesnél jobban igénybe veszik a zavaró, érzelmileg leterhelő tényezők (emiatt pedig mentálisan hamar kifárad).

A két megközelítés közül a kutatók manapság inkább a befelé fordulást tartják valószínűnek. Ezt támasztják alá az olyan vizsgálatok, amikor sportolóknak egy figyelemelterelő feladat hatására (például számoljon vissza 100-tól hetesével) javul a teljesítményük. Ezek szerint a szűk belső figyelemtől való tudatos elszakadás – akár disszociált figyelmi stratégiákkal – hatékony megoldás lehet bizonyos helyzetekben, de mindig akadnak kivételek. Döntési helyzetekben például ez a módszer nem vált be, illetve a belső fókusz erősítése kifejezetten hatékonynak bizonyul kezdő sportolók esetében, vagyis a sportpszichológiának még nem áll rendelkezésére egyértelmű megoldás.