Marija Sztyepanova orosz író: „A múltat csak akkor lehet szeretni, ha biztosan tudjuk, soha nem tér vissza”
Átlagos, de különös személyiségeket is rejtő, a múlt század üldöztetéseit, elnyomását túlélő orosz zsidó család története az Emlékeim emlékére című, magyarul minap megjelent regény.
„Néha úgy érzem, a múltat csak akkor lehet szeretni, ha biztosan tudjuk, soha nem tér vissza” – vonja le a következtetést románc műfaji megjelöléssel 2017-ben írt könyve vége felé a szerző, Marija Sztyepanova. A Moszkvában született, 52 éves író nagynénje halála után látott neki, hogy a hagyaték dobozkáinak feltárásával feltérképezze a XX. századot. Megnehezítette az írást, hogy semmi újat nem tudott kideríteni a megsárgult képekből, levelekből, üdvözlőlapokból, tagsági könyvekből, a szokásos mindennapi teendők felsorolására szorítkozó naplóból és a gyerekkorában is látott, de letűnt világból fennmaradt tárgyak alapján.
„Itt nincs se ármány, se nyomozás – ez nem a pokol, amelyet Esterházy Péter írt le, miután megtudta, hogy hőn szeretett apja a titkosrendőrség besúgója volt”
– állapítja meg Sztyepanova a többségében zsidó felmenői életéről, akiknek kisebb-nagyobb veszteségekkel, de legalább nem emberáldozattal sikerült valahogy átvészelniük az elmúlt száz évet, háborúkat, forradalmat, személyi kultuszt, nélkülözést, megalkuvást.
Mérnökök, könyvtárosok, orvosok és könyvelők voltak a legközelebbi hozzátartói, „a hétköznapiság teljes skáláját prezentálták, nem volt semmi különleges, amiből ünnepi hangulat, vagy legalább kalandvágy áradt volna”. Gyerekként ezt unalmasnak találta. Mégis akkor, harmincvalahány éve kezdett róluk írni, de a vonalas iskolai füzet második-harmadik oldalán abbahagyta, azzal a gondolattal, hogy majdcsak „belenő” a visszaemlékezésbe.
Az első lendületet talán az adta neki az idő tájt, hogy hallott érdekes személyiségekről is az ősökről szóló családi beszámolókban.