Parászka Boróka: A gátlástalan Orbán-rendszerben egy falkányi Raszputyinnal szemezünk évek óta

Az olyan figuráknak, mint Balog Zoltán vagy Bese Gergő az a dolguk, hogy ellenszenvünket, indulatainkat magukra, majd magukkal rántsák. Földelik a rendszerrel szembeni indulatot, elvezetnek minden energiát, amit a rendszer lebontására kellene használni, írja szerzőnk. Vélemény.

Mindenkinek megvan a jelenet, hogy betör a tömeg az önkényúr rezidenciájára, sáros bakancsokkal végigtrappol a márványpadlón, letépi a bársonyfüggönyöket, a kristálycsillárt, és az arany vécécsésze körül tombol. Kísértetiesen hasonlóan buknak ugyanis az önkényuralmi rendszerek. Minél méltánytalanabbak, minél több jogsértést követtek el, minél nagyobb közvagyont zabráltak el, annál nagyobb a pofára esés.

Ez történt 1989-ben is: a mocskosabb-véresebb diktatúrák mocskosan-véresen szottyantak össze, a bársonyos és vidám barakknak bársonyosabb forradalom jutott. Egyvalami volt közös ezekben a vég- és újrakezdési történetekben. Hiába volt a rendszerváltó eufória, a zászlólobogtató szabadságvágy, óhatatlanul kitermelődött a „rezsimváltó deficit”. A Ceausescu által összeharácsolt magánvagyon szőrén-szálán eltűnt. A privatizációt a posztszovjet térségben pillanatok alatt összetévesztették a szabad rablással.

Több évtized elteltével látjuk, hogy ezek a társadalmak nem voltak felkészülve arra, amit oly nagyon vártak: a régi rendszer bukására, az új – méltányosabb, jogszerűbb, szabadabb – rendszer létrehozására. Sőt minél inkább várták a régi bukását, minél több indulat, sértettség, frusztráció halmozódott fel, annál kevésbé voltak felkészülve. Nevezzük ezt rendszerváltó paradoxonnak.