Két éve végeztem a főiskolán, amikor gyakornoki állást kaptam egy kiállításszervező cégnél, amelyből aztán teljes idős munkaviszony lett. Tökéletes lehetőségnek tűnt: a tanult szakterületemen dolgoztam, és elég pénzt kerestem, hogy törlesszem a diákhitelemet. Ám az újdonság varázsának elmúltával kimerültem. Belefáradtam a napi másfél órás ingázásba, és abba, hogy próbálok beilleszkedni a felnőttség ideájába, amely unalmasnak, szürkének és száraznak tetszett. Hónapokkal korábban eladományoztam minden színes ruhámat, bő pulóveremet és „nem irodai” szerelésemet. Konkrétan senki sem mondta, hogy így tegyek, de egy belső hang folyamatosan erre ösztönzött, és nem érdekelte, hogy ezzel eladom a lelkem.
Egy ponton belefáradtam a szerepjátszásba, de túl félénk voltam, hogy teljes egészében ki merjem fejezni magam. Hiszem, hogy az ember kreatív és lelkileg ellenálló lény. Mindig megtaláljuk az utat vissza önmagunkhoz, úgyhogy azt tettem, amit mindig is szerettem: kézműveskedtem. Zsugorfóliából banánfülbevalót készítettem, ami a gyerekkoromra emlékeztetett. Mindennap büszkén viseltem a fülbevalót, miközben a szökést tervezgettem.