Mellár Tamás: Zsákutcában, avagy a magyar gazdaság hármas válsága

Nagy a baj a magyar gazdaságban. Olyan nagy, hogy ez már a Holdról is látható, s talán előbb vagy utóbb még a Karmelitából is észrevehetővé válik. A friss statisztikai adatok szerint a bruttó állóeszköz-felhalmozás 15,4 százalékkal csökkent 2024. második negyedévében, az ipari termelés 2,4 százalékkal csökkent és a GDP csak igen szerény, 1,3 százalékos mértékben növekedett az előző évhez képest. De az előző negyedévhez képest 0,2 százalékkal csökkent a GDP. Mindez előre vetíti, hogy az idénre tervezett 4 százalékos növekedésből semmi sem lesz, jó ha fele teljesül majd. És tényleg csak jó esetben, mert a nagy aszály miatt a mezőgazdaságtól sem várhatunk rekordnagyságú terméseket. Nem lesz tehát kompenzáció a tavalyi 0,9 százalékos GDP csökkenésért.

A GDP-arányos államadósság 76 százalékon áll, az adósság utáni kamatfizetési kötelezettség meghaladja a GDP 4 százalékát. Az államháztartási hiány – a megelőző négy évhez hasonlóan – duplája a maastrichti 3 százalékos küszöbértéknek. Az infláció még mindig igen magas, különösen az alapvető élelmiszerek és az üzemanyagok tekintetében. A múlt héten közzétett nyolc régiós ország 16 gazdasági mutatóját tartalmazó összehasonlító elemzés szerint nyolc makro-mutató tekintetében utolsók vagy utolsó előttiek vagyunk. Lengyelország szinte minden területen sokkal jobban teljesít nálunk.

A magyar gazdaság válságát az illetékes miniszterek és a kormányhoz közel álló szakértők egyértelműen konjunkturális válságnak állítják be, amely tőlünk független, kedvezőtlen külső körülmények (háború, a nyugati országok lassuló növekedése, aszály) következménye. Ezért aztán szerintük csak türelmesen kell várni és hamarosan jön majd a fellendülés és akkor majd minden szép és jó lesz. Sajnos azonban nem így áll a dolog, a magyar gazdaság válsága nem konjunkturális, hanem strukturális és működési válság. Ezért aztán hiába várunk a külső körülmények javulására, az legfeljebb csak enyhíti a válságot, egy kicsit elviselhetőbbé teszi, de az alapvető bajainkat nem oldja meg.

Melyek is az alapvető bajaink és ezek hogyan keletkeztek – merül fel jogosan a kérdés.

A bajaink egy része már régtől fogva megvan, némelyik nem is a rendszerváltás után keletkezett, hanem sokkal korábban, de mindmáig nem került megoldásra. A bajaink másik, tetemes része 2010 után, az Orbán-kormány kétharmados uralkodása során alakult ki.

Az elemzésünket kezdjük ez utóbbiakkal.

Extenzív növekedés pálya

Az Orbán-kormány 2010 után a könnyebb utat választotta, nem modernizálni akarta a magyar gazdaságot és ennek részeként komoly szerkezeti átalakítást végrehajtani, hanem minél előbb érzékelhető növekedést produkálni. Ez pedig csak úgy volt megvalósítható, hogy extenzív növekedési pályára állították a gazdaságot, vagyis több tőkével és több munkával nagyobb termelési volument létrehozni. Az ehhez szükséges források akkor még rendelkezésre álltak, hiszen alacsony volt a foglalkoztatás szintje és bőven volt EU-s fejlesztési forrás is. A 2012 utáni és 2019-ig tartó időszak 4-5 százalékos éves növekedése ebből a két forrásból származott. Nem meglepő, hogy ebben az időszakban a munka termelékenysége és a tőke hatékonysága igen alacsony volt, hiszen nem minőségi, hanem csak mennyiségi változás zajlott le.

Egy szempontból hasznos volt a – szocialista időszakra jellemző – extenzív növekedés bevezetése, nevezetesen, hogy felszámolta a munkanélküliséget és számottevően növelte a foglalkoztatottság szintjét, mégpedig igen rövid idő alatt. De az ár is magas volt, amit ezért fizetni kellett: alacsony hozzáadott értéket termelő munkahelyek tömeges létrehozása és a munkaerő-állomány szakmai–képzettségi szintjének a lerontása. A munkatermelékenység évenkénti növekedési üteme 2010 után mindössze 1,3 százalék volt (Romániában ugyanebben az időszakban háromszor ilyen magas volt a termelékenység növekedési üteme). Amikor aztán elfogyott a munkaerő és a tőke, akkor a GDP növekedési üteme is elkezdett csökkenni és 2020 után átlagosan már csak 1,6 százalék volt. Könnyen megjósolható most a harmadik negyedév vége felé, hogy nem igen lesz ennél magasabb 2024-ben sem.

Kézenfekvőnek tűnik, hogy az extenzív növekedési pályával szakítani kellene, mert elfogytak a bevonható többletforrások. Azonban az intenzív gazdasági növekedésre való átálláshoz magasan kvalifikált munkaerőre, jól működő kutatás-fejlesztési hálózatokra, innovációra és sok-sok dinamikus vállalkozó szellemű kis- és közepes cégre lenne szükség. De éppen ezeket a tényezőket tette tönkre és sorvasztotta el az elmúlt 14 évben az Orbán-kormány. A szakképzett munkaerő nagy része már külföldre távozott és nem is akar onnan visszatérni. Az oktatás és az oktatói szabadság minden szinten, az általános iskolától az egyetemig leromlott, ugyanez történt a kutatóintézetekkel is, a kormány tudatos lepusztító tevékenységének eredményeként. A kisvállalkozások nem számíthatnak normatív állami támogatásokra és kiszámítható gazdasági környezetre. Időközben pedig arra is rájöttek, hogy túl sikeresnek sem érdemes lenni, mert akkor a nagyhalak megeszik őket.

A kör tehát bezárult, adott keretek között nem lehet kilépni az extenzív növekedésből, bent maradva viszont nem lehet kielégítő növekedési ütemet elérni.

A nemzeti nagytőkés osztály létrejötte