Semmi értelme a mai fogalmaink alapján megítélni az aradi vértanúk vélt vagy valós magyarságát
17 perc
2024.10.06. 13:30
2024.10.06. 14:31
Vannak, akik az 1848-as honvédsereg 175 éve kivégzett vezetőit egy etnikailag sokszínű, tulajdonképpen nem is magyar társaságként szeretik beállítani, míg mások a vértanúk igaz magyarságát szeretik hangsúlyozni, még azokban az esetekben is, amikor ennek nyomát sem találni. Mit tudunk az Aradon kivégzett katonatisztek nemzeti identitásáról és hogyan illeszthetők bele szerbhorvátok, németek, illetve örmények a korszak magyarságképébe?
1849. október 6-án, a hajnali órákban az aradi vár sáncárkában agyonlőtték a magyar honvédség egy altábornagyát, két vezérőrnagyát és egy ezredesét, majd egy órával később a vártól délre eső tisztáson felakasztották kilenc vezérőrnagyát. Az aradi vértanúk kivégzését a magyar történelmi emlékezet minden idők leggyalázatosabb igazságtalanságaként tartja számon.
Ez szerencsére máig nem változott, ugyanakkor vannak olyan elemei a történetnek, amiket az utóbbi időben sokan más optikán át kezdtek vizsgálni, illetve megítélni. Ebben komoly szerepet játszik a magyarságot legalább a XIX. század eleje óta foglalkoztató „mi a magyar” kérdés és alaposan összekuszálja a dolgokat az a tény is, hogy korszakonként hajlamosak voltunk erre eltérő válaszokat adni.
A XIX. századi változó magyarságképek kérdésével egy korábbi írásunkban már részletesebben foglalkoztunk, itt most legyen elég annyi, hogy a reformkorban már ódivatúnak számító, kirekesztő natio Hungarica (nemesi nemzet) helyére egy új nemzetfelfogás lépett, ez pedig a polgári (és politikai) nemzet fogalma volt. Ez az elődjétől eltérően nem egy szűk réteg privilégiumaként kezelte a nemzethez tartozás jogát, hanem alapjoggá tette és a polgári jogegyenlőség eszméjének segítségével a magyar nemzet égisze alatt kívánta egyesíteni a Kárpát-medence népeit.
Ahogyan annak idején Wesselényi Miklós báró is írta: „mi polgárilag jól össze van forrva, az nemzetileg is egybe szokott olvadni.”
Ma már tudjuk, hogy ez egy kudarcra ítélt vállalkozás volt, amit igazol a magyar nemzetképben a XX. század elején bekövetkezett, majd Trianon után kizárólagossá vált etnicista fordulat is. Eszerint már csak az a magyar, akinek a szülei is azok voltak, sőt az se baj, ha már a nagyszülei is és természetesen ebből kifolyólag az anyanyelve sem lehet más. Innen kiindulva valóban nehéz megérteni, hogy miért áldozta életét a magyar szabadságért egy Láhner György, egy Damjanich János vagy egy Leiningen-Westerburg Károly gróf.
Az Aradon kivégzett honvédtisztek származása
A kivégzések évfordulójának mára már egy sajátos koreográfiájává vált, hogy míg egyesek az aradiak megkérdőjelezhetetlen magyarsága mellett állnak ki, addig mások pedánsan levezetik, hogy Damjanich szerb volt, Knezich horvát, Kiss és Lázár örmény, Poeltenberg osztrák, Schweidel, Láhner, Aulich, Leiningen meg németek, nesze neked megkérdőjelezhetetlen magyarság.
Az igazság azonban az, hogy mindkét álláspont fényévekre helyezkedik el a valóságtól.
Ahogyan fentebb is jeleztük, a kor magyarságfogalma nem zárta ki az eltérő származást, mindössze annyit követelt meg, hogy az illető vallja magát a magyar állam polgárának és fogadja el, hogy a magyar politikai nemzet részévé fog válni. Ez egyébként jól látható abból a levélből is, amit Damjanich János Kuzman Todorovic vezérőrnagynak, a lázadó szerb csapatok parancsnokának írt 1849 januárjában.
„Mint katona, és mint ezen elárult ország polgára – melyért abból a szent meggyőződésből harcolok, hogy ügye igaz” – írja a szerb Damjanich, aki a származását is vállalja ebben a levélben. Ugyanakkor azt is tudjuk róla, hogy a szintén szerb származású feleségével, Csernovics Emíliával otthon magyarul beszéltek, ahogyan azt is, hogy már az 1840-es évek elején Kossuth lapjának volt rendszeres olvasója, ami meglehetősen nehéz feladat lett volna számottevő magyar nyelvtudás nélkül.
A horvát Knezich Károly 1848-ban egy Egerben állomásozó magyar legénységű sorgyalogzászlóalj főszázadosa volt, négy évvel a forradalom kirobbanása előtt a város egyik magyar érzelmeiről híres szenátorának, Kapitány Mihálynak a lányát, Katalint vette el. Vélhetően ezen kötődése is fontos szerepet játszott abban, hogy mindvégig kitartott a magyar ügy mellett, míg öccse, János, aki szintén csatlakozott 1848 őszén a honvédsereghez, később megtagadja a szolgálatot, majd visszaigazolt a császári oldalra. Buda ostromának a végén magyar hadifogságba került, ahol éppen az akkor már honvédtábornok bátyjára való tekintettel nem állították hadbíróság elé, mint árulót.
Érdekes az örmény hátterű Lázár Vilmos és Kiss Ernő esete is.